Merkel a kancellári székben eltöltött tizenkét esztendővel közelít ahhoz, hogy beérje Helmut Kohlt, aki – páratlan módon – tizenhat évig vezette az országot, ám pártelnökként pozíciója ma erőteljesebb mind Kohlénál, mind pedig a „rendszeralapító” Konrad Adenauerénél. Az nem kétséges, hogy a két nagy előd személyisége is rányomta bélyegét a korszakra, de közben érvényesülhettek mások is. Adenauer nevét szorosan összekötik Ludwig Erhardéval, a „nyugatnémet gazdasági csoda atyjáéval”; Kohl megannyi minisztere szintén megkapta az utódok emlékezetében ma is élő számtalan elismerést. Hogy csak egyet említsünk közülük: Hans-Dietrich Genscher.
Merkel viszont egymaga jeleníti meg a német gazdaságpolitikát, Európa-politikát, mi több, gyakorta Európa gazdaságpolitikáját is. Szemben Kohllal, aki szinte magasba emelte és gyakran előzékenyen maga elé engedte koalíciós partnerét, a már említett szabaddemokrata Genschert, Merkel mellett a szintén szabaddemokrata Guido Westerwelle elveszítette még azt a súlyt is, amit koalícióra lépésük előtt feltétlenül magáénak mondhatott. Az egyébként konzervatív Die Welt a napokban azon élcelődött, hogy a tradicionálisan patriarchális német politika az utóbbi években határozottan matriarchálissá vált. „Merkel nem egyszerűen uralja pártját, hanem ő maga a párt.”
Mivel lehet ezt magyarázni?
Ha az Európa-politikát sikerrel alakító, befolyásoló kancellár határozott álláspontjában látjuk a magyarázatot, akkor nem kétséges, hogy nem csak a konzervatív körök szimpátiájára számíthatna, így pártbeli győzelméből annak a győzelemnek az előképét is kiolvashatnánk, amit esetleg jövő szeptemberben arat majd a soron következő parlamenti választásokon, és 2005, majd 2009 után harmadszorra nyerné majd el a kancellári tisztséget. Ám a közelmúlt tartományi választásainak, s néhány időközi választásnak a kimenetele közel sem teheti a konzervatívokat ennyire optimistává – alulmaradtak Észak-Rajna–Vesztfáliában, Baden-Württembergben és Alsó-Szászországban is. Épp ellenkezőleg: meglehet, a CDU komoly kihívások előtt áll, s ha a Bundestag legerősebb pártjaként is kerülne ki, a kormányalakítás aligha lesz egyszerű, lévén, hogy mostani partnere, az FDP igencsak gyengélkedik. (Ha most lennének a választások, messze az öt százalék alatt maradna, így be sem jutna a parlamentbe.)
Nem véletlen tehát, hogy Merkel az ismételt pártelnökké választását követő beszédében feltűnően kerülte az ellenzék, a szociáldemokraták, valamint a Zöldek bírálatát. Bár a Zöldek ma hevesen ostorozzák a kormányt, 2013-tól egyáltalán nem lehet kizárni közeledésüket a CDU-hoz, vagy pedig azt, hogy nagykoalíció vezeti ismét az országot, mint történt 2005 és 2009 között. De persze azt sem, hogy a CDU ellenzékbe vonul. Jürgen Trittin, a Zöldek listavezetője a minap egy interjúban találóan jegyezte meg: „Merkel népszerű – és sorra veszíti el a választásokat.”
A kancellár asszony eddigi szerencséjének a magyarázata, hogy az ország gazdasága továbbra is jól teljesít. Az évek óta tartó válság dacára a munkanélküliség feltűnően alacsony, a kötelezően társadalombiztosított állások száma viszont magas. A lakosság fogyasztása kiegyensúlyozott, azok között a keretek között mozog, amit a Gerhard Schröder által megalapozott, Merkel által pedig folytatott Agenda 2010 kijelölt, s ami miatt a német gazdaság nemcsak ellenállt a válságnak, de a maga javára tudta fordítani annak globális kihatásait.
Ám itt lenne az ideje egy újabb „agendának”, elvégre Berlin követi ugyan a maga által helyesnek vélt uniós utat, de eddig egyetlen intézkedése sem hozott reális megoldást; mindössze megakadályozta konkrét lépések megtételét (azonos kamat az eurózónában, közös kötvények kibocsátása stb.). Érthető persze a németek félelme egy olyan döntéstől, mely kiszolgáltatná őket a déli válságzónának, ugyanakkor a kontinens legerőteljesebb gazdaságaként a kezdeményezésben és a problémamegoldásban épp ideje lenne kreatívabbnak és erőteljesebbnek mutatkozniuk. Ma már egyre kétségesebb, hogy a CDU-tól ez elvárható lenne.
Belpolitikailag pedig egyre többször kerül szóba, hogy a Merkel körüli csillogás igazából csak azokat vakítja el, akik nem akarják látni, mennyire nincs a konzervatívoknak szociálpolitikai stratégiájuk, s hogy évek óta egyebek mellett adósok egy átgondolt energiapolitikával is.
