Amikor május 3-án Barack Obama elnök bejelentette: a haditengerészet különleges alakulata (SEAL) és a CIA közös akciójának eredményeként a pakisztáni Abbottabadban likvidálták Oszama bin Ladent, még nagyon távolinak tűnt a novemberi elnökválasztás. Ám azt már tudni lehetett, hogy Vlagyimir Putyin visszaszerezte az elnöki pozíciót, Nicolas Sarkozynek viszont nem sikerült azt megőriznie.
A globális tér
Két rossz hír Washington számára. Obama 2008-as megválasztását követő egyik első döntése volt gesztust gyakorolni az akkori orosz elnök, Dmitrij Medvegyev felé, egyfajta újrakezdést (reset) javasolva az amerikai–orosz kapcsolatokban. Hogy ez mégsem következett be, az nem Medvegyeven, hanem a háttérben ólálkodó Vlagyimir Putyinon múlt. 2012-ben tehát, Putyinnal ismét egy olyan ember került az orosz külügyi és nemzetbiztonsági stratégiát eldöntő pozícióba, aki sokkal inkább kihívásnak érzékeli Amerika globális jelenlétét, mint megszabadulásként a tovatűnt nagyhatalmi státusszal együtt járó finanszírozhatatlan feladatoktól. Oroszország ismét nagyhatalom lett – mármint belülről nézve, ami az egyszerű oroszt roppant elégedettséggel tölti el. De Amerika, Európa, sőt a többi meghatározó ország – így Kína, India, Brazília – idén már leírta Oroszországot, s figyelmet legfeljebb olaj- és gázexportjának szentel.
Furcsa módon Európából és Amerikából nézve ennél sokkal fájdalmasabb Sarkozy távozása. A választást nyert François Hollande-dal persze nincs semmilyen különösebb baj, azon túl, hogy súlytalan, és már jelöltként is érzékelhető volt roppant tanácstalansága a nemzetközi kapcsolatok terén. A populizmusa miatt oly gyakran okkal bírált Sarkozy viszont nemcsak transzatlanti elkötelezettségével, a NATO és az unió szövetségesi rendszere melletti határozott kiállásával tűnt ki, hanem rendkívüli kreativitásával is. Számtalanszor inspirálta az egyébként csak ritkán megmutatkozó közös európai külpolitikai akaratot, de a közös transzatlanti kötelezettségvállalásokat is. Tony Blair után unalmas senkinek tűnik David Cameron, és bizony Sarkozy után ugyanez mondható el Hollande-ról is. Az előbbiek nélkül, illetve az utóbbiak miatt az európai politika ma nagyon tanácstalannak tűnik.
Aszinkronban a világgal
A Kreml rendkívül statikus világképe leginkább az orosz külpolitikában tükröződik. Az elmúlt néhány esztendőben diplomáciájuk mindent megtett, hogy a nemzetközi élet természetes folyamatait lelassítsa, s elejét vegye minden dinamikának és változásnak. Nem véletlen, hogy az „arab tavasszal” semmit sem tudtak kezdeni, s a bukott közel-keleti és észak-afrikai rezsimek nyomán születő új világrenddel képtelenek szót érteni. Putyin egyáltalán nem ismerte fel, hogy e magatartás, bár nyilvánvalóan a belső állapotok kivetülésének következménye, szöges ellentétben áll az orosz érdekekkel; az aszinkron a dinamikus külvilág és a mozdulni képtelen orosz birodalom között nemcsak nyilvánvaló, de rendkívül kontraproduktív is. A legjellemzőbb példa erre Szíria, ahol Moszkva egy olyan – egyébként felvilágosult – diktatúra mellett áll ki az utolsó töltényig, amelynek esélye sincs a túlélésre. Ezt – a Kremlen kívül – mindenki már a kezdetekkor átlátta.
Harmadik típusú gyarmatosítás
Oroszországgal szemben Kína a világ egyik legdinamikusabb állama, mégis gyakran fogott össze az oroszokkal a status quo védelmében. De e magatartásnak legalább volt értelme és van magyarázata. A harmadik világon – beleértve a Közel-Keletet is – végigsöprő változások komoly helyi kínai érdekeket tesznek kockára nap mind nap. Kína nemcsak az iráni olajra van ráutalva, de a vas importjára is (Guinea, Sierra Leone, Zimbabwe); szintén Afrikából szerzi be a réz- (Zambia) és urániumszükségletei (Namíbia) teljes mennyiségét. Peking repülőtereket és gyárakat épít a fekete kontinens és a Közel-Kelet valamennyi neuralgikus övezetében, ez pedig ellenérdekeltté teszi minden változással, vagyis társadalmi mozgással szemben. Számos afrikai ország a kínai gazdaság bedolgozójának számít; Pekingből érkezik a pénz és a technológia, a munkát pedig ghánai, nigériai, kameruni vagy épp etióp munkások végzik. Nem véletlenül és nem is egészen alaptalanul nevezhetik ezt sokan egyfajta harmadik típusú kolonizációnak.
A novemberben Pekingben megrendezett XVIII. kínai kommunista pártkongresszus megválasztotta az ország új vezetését, mindenekelőtt Xi Jinping főtitkárt, aki idővel – a szokásoknak megfelelően – az államfői pozíciót is megkapja majd. Az előkészítések és a személyes jelölések a reform jegyében zajlottak, bár aki valamelyest ismeri az ottani viszonyokat, tudhatja: reformon egészen mást ért a világ, mint a kínai pártnómenklatúra, sőt az egyszerű kínai ember. Így mindig csalódással veszik tudomásul, hogy a tízévenként megújuló pártvezetés közel sem változtat olyan ütemben a dolgokon, mint amire számítani lehetne. Mindeközben persze a kínai emberek, s leginkább az urbánus közegben élők élete évről évre többet változik, mint bármely más társadalomé a világon. Talán azt kellene megértenie a kívülállónak, hogy a kínai tapasztalatok alapján a politikai vezetésnek – az egyensúly fenntartása végett – célszerű sokkal konzervatívabbnak mutatkoznia, mint amilyen valójában. Idén a kommunista párt leköszönő főtitkára, egyben államelnök, Hu Jintao azon kijelentésén lepődött meg a világ, hogy „Kína sohasem lesz olyan, mint a Nyugat”, miközben az általános városi életforma Hu tízesztendős tevékenysége alatt közelebb került a nyugatihoz, mint valaha. (Talán ezt értette vagy érezte meg az irodalmi Nobel-díj kiosztásáért felelős bizottság, amikor idén, sokak bírálatát kiváltva a hivatalos Peking felé politikai lojalitást mutató Mo Yannak ítélte oda a díjat.)
Ha egyszer rendszerváltó ideológiai válságra kerül majd sor Kínában, az épp amiatt következik majd be, mert a politikai szakzsargonuk képtelen leírni azokat a folyamatokat, amelyek oly természetesen váltak a mindennapok részéve. A párt például még mindig osztályokkal kalkulál, miközben a kormánypolitika már olyan rétegekkel modellálja a gazdasági és egyéb folyamatokat, amelyek köszönő viszonyban sincsenek Marx vagy Mao elméleteivel.
A megvetett gyengeség
Ami az idei amerikai elnökválasztást illeti, a kampány utolsó heteiben Barack Obama győzelme korántsem tűnt olyan biztosnak, mint ahogy azt most, az események bekövetkezte után véljük. A Mitt Romney és Paul Ryan republikánus kettős kiválóan teljesített, ám mégsem ez bizonytalanította el Obama támogatóit, hanem hogy a 2008-ban oly nagy fölénnyel megválasztott politikus túl óvatosnak bizonyult Amerika globális szerepvállalásainak megtervezésekor. Márpedig az óvatosságot az amerikai polgár mindig gyengeségnek látja, és kultúrájánál fogva megveti.
2012 meghatározó világpolitikai eseményei Amerikát leginkább kormányzatának szűkülő mozgásterével szembesítették: azon problémákból, amelyeket még a George W. Bush nevével fémjelzett korszak hagyományozott Obamára, gyakorlatilag egyetlenegyet sem sikerült a 2008–2012 közötti négy esztendőben megnyugtatóan megoldani. Igen, Bin Laden halott, de megújuló formában az al-Kaida és a Dzsihad erői újra és újra jelentkeznek; a terrorizmust valóban sikerült a Közel-Kelet hátországaiba visszaszorítani, de az iraki, illetve a 2014-re tervezett afganisztáni kivonulás utáni világ kockázatai egyelőre felmérhetetlenek. A palesztin vezetés (Fatah) sikerrel szerzett megfigyelői státuszt a palesztin „államnak” az ENSZ-ben, de ezzel megnyitotta az „arab tavasz” parazitája, a Hamász előtt az utat immáron a Jordán nyugati partján is. Irán és Észak-Korea kihívó arcátlansága ma látványosabb, mint Bush idején, Moszkva magabiztossága, amivel a washingtoni újrakezdést szabotálja, a hidegháborút idézi. Amerika pénzügyi egyensúlya továbbra is a kínai kezekben lévő állampapíroktól függ…
Mindezek mellett persze az is igaz, hogy a Közel-Keletet, amely egyszerre energia- és problémaforrás, ma ismét az amerikai politikai és katonai befolyás dominálja; Moszkvának nincs ereje, Kínának pedig nincs szándéka belekeveredni az ottani eseményekbe, és Obama novemberi megválasztásának első következményeiből sokan okkal számítanak rá, hogy az amerikai globális politika itt kezdeményezőbb lesz, mint volt az elmúlt négy esztendőben. Tényleges reset következhet be Washington és Jeruzsálem kapcsolatában, amit a pár hét múlva megtartandó izraeli választások is katalizálhatnak, az iráni fenyegetés és a prognosztizálható egyiptomi politikai bizonytalanság következményeként pedig a kiszolgáltatott Törökország visszatérhet a nyugati kötelékbe…
A vesztes
2012 nagy vesztese Európa: a gazdasági krízis immáron politikaivá duzzadt. Nehéz megmondani, melyik megosztottság a veszélyesebb és kihívóbb: a kontinens észak-déli gazdasági-financiális megosztottsága, vagy a kelet-nyugati értékkonfliktusok. Minél megosztottabb Európa, annál kiszolgáltatottabb Oroszországnak, s annál kevésbé megbízható szövetséges Washington számára. Bár jelenleg még az unió Kína legfőbb kereskedelmi partnere, ám ez a kapcsolat is gyorsan leértékelődhet, de legalábbis átértékelődhet.
Bár mindenki tudja, hogy csak a meghirdetett és szerződésekben rögzített normákat kellene betartani és betartatni, azok, akik e normákat megtartják, túl engedékenyek, akik pedig fittyet hánynak rájuk, túl gátlástalanok. Az unió megalapozását a jó szándék vezette, de a birodalmakat egyedül a jó szándék még soha nem tartotta egyben, ahhoz mindig felülről jövő elkötelezettség kellett, alulról pedig érdekeltség. Jelenleg érdekeltség még csak-csak lenne, de a központi vezetés tanácstalan, s ha nem lenne az, jogosítványai akkor sem volnának akarata keresztülviteléhez. A számos roppant áldozat és egy alapos átszervezés nagyrészt megoldja majd a gazdasági gondokat, de az értékkrízist nem. 2012-ben az unió közelebb került a széteséshez, mint valaha, s ennek a felismerése talán az év legfontosabb politikai fejleménye lesz, ha a mostani eseményekre később majd visszagondolunk.
