Az ekkorra szintén jókora külső adósságot felhalmozó Magyarországnak ezt úgy sikerült elkerülnie, hogy 1982-ben belépett a Nemzetközi Valutaalapba, majd 1984-ben megkötötte vele az első készenlétihitel-szerződést, amit 1988 és 2008 között további öt követett. A nyolcvanas évek hitelmegállapodásai azt jelezték, hogy Magyarország közeledik a nyugati világban érvényes normarendszerhez: annak, hogy cseh és lengyel társaikkal ellentétben a magyar demokratikus ellenzék vezéralakjai nem szenvedtek el komolyabb börtönbüntetéseket, minden bizonnyal az volt az egyik oka, hogy a Nyugatnak pénzügyileg kiszolgáltatott Kádár-rendszer ezt nem engedhette meg magának.
Ami a mai Magyarországon zajlik, az egy másik autokratikus rezsim vergődése saját politikai céljai és a nyugati világ azokkal összeegyeztethetetlen normái között. Az IMF-fel korábbi credójának ellentmondva előfeltételek nélkül tárgyaló Orbán-kormány politikailag megbukott: vagy azért veszíti el hívei jórészének támogatását, mert hagyja pénzügyileg tönkremenni az országot, vagy azért, mert elfogadja, hogy a pénzügyi stabilizáció feltételeként ezután az övével ellentétes jogi, intézményi és politikai normák érvényesüljenek.
Mellesleg ez az a pont, ahol értelmét veszti az Orbán-rezsimet a szélsőjobboldali előretörést megakadályozni képes utolsó demokratikus mentsvárként aposztrofáló Fidesz-apológia: a provinciális kuruckodás és az antidemokratikus hatalomkoncentráció politikai érvkészlete a mai hatalmasok meggyengülésével a szélsőjobb számára mobilizálja az arra fogékony közönséget. A viszonylag mérsékeltebb, a Nyugatnak szorult helyzetében koncessziókat tenni kész alapállás itt már nem segít: a kormánypártok által elvetett magvak az őket nemzeti radikalizmusban és a nyugati normák elvetésében überelő jobbszél számára hoznak gyümölcsöket. Hogy mennyit, azt nehéz felmérni, de biztos nem keveset.
A mélyülő gazdasági válság közepette csak remélni lehet, hogy a Nyugat-konform, kapitalizmusbarát politikai alternatívák többségi pozícióba kerülhetnek. De ha így is volna, akkor sem feledkezhetünk meg arról a közelmúltbeli tapasztalatról, hogy a pénzügyi csőd és a vele járó egzisztenciális bizonytalanság fenyegetése nélkül nem feltétlenül övezi tömeges elutasítás az antidemokratikus kormányzati gyakorlatokat és a jogállam megsemmisítését. Orbán épp olyan jól tudja, ahogyan Kádár tudta, hogy a szabadság fontos dolog, de az anyagi boldogulás perspektívája sokakat kárpótol a hiányért. Könnyen lehet, hogy válság nélkül a kötcsei vízió vált volna valóra, és Orbán még jó néhány parlamenti cikluson át a nyakunkon marad. Ha nem így lesz, azt részben az IMF-nek és az EU-nak köszönhetjük majd.
A kiváló filozófus és politikai szónok, mellesleg a nyolcvanas évek demokratikus ellenzékének hősei közé tartozó Tamás Gáspár Miklós téved, amikor azt írja ezeken a hasábokon, hogy az IMF az Európai Unióval karöltve "a társadalom heveny elszegényítését" eredményező neokonzervatív politikát kényszerít a tőlük függő államokra, amiből az következik, hogy befolyásukkal szemben helyes megvédeni a jelenleg sajnálatos módon az Orbán-kormány által vezetett magyar állam szuverenitását (Ne tessenek örülni, 2011. november 24.). Mintha TGM szerint az "Orbán, takarodj!" jelszót hamarosan "IMF, takarodj!" rigmussal kombinálva skandálhatnák a demokráciapárti tüntetők, akikhez az általa a december 31-i Kossuth téri tüntetésen produkált tényleg kivételes színvonalú szónoklathoz hasonlókat intézhet majd. Ehelyett azonban úgy tűnik, hogy a magyar nép nem annyira a nemzetközi tőke szervezeteivel szembeni ellenállást óhajtja, mint inkább a pénzét menekíteni a nemzetközi tőke számára elfogadható feltételeket kínáló gazdaságok valamelyikébe.
Aminek az lehet az egyik oka, hogy a "Valutaalap által mindenütt kikényszerített szerkezeti átalakulások" TGM elképzelésével ellentétben gyakran nem "a második világháború után kialakult modernség (...) tönkretételéhez vezettek", hanem az erősítéséhez. Így volt ez például a 2008 novemberében megkötött magyar IMF-hitelszerződés esetében, amely a legfontosabb gazdaságpolitikai lépések meghatározása és számon kérése révén fontos szerepet játszott a globális válságban végletesen megbillenni látszó külső egyensúlyi pozíciók stabilizálásában. A mai helyzet annyiban más, hogy a külfölddel szembeni folyó tranzakciók egyenlegét tartalmazó fizetési mérleg többletet mutat, hitelkockázati megítélésünk azonban rosszabb a három évvel ezelőttinél. Márpedig a külső adósságállomány megújításának szükséglete, a pénzeszközök (köztük a hazai megtakarítások) elvándorlását lehetővé tévő szabad tőkeáramlás és a magasabb kockázatú országokat kontinensszerte nyomás alatt tartó európai pénzügyi válság továbbra is kiszolgáltatott helyzetben tartja a magyar gazdaságot. Ebben a helyzetben az IMF-finanszírozás elutasítása további forintleértékelődéssel, kamatemelkedéssel, végső soron pedig a fizetésképtelenség veszélyének erősödésével járna együtt, amit feltehetően TGM sem kíván.
Ettől azonban TGM-nek még igaza van másik fő állításában, miszerint "ha nem a magyar nép, hanem valamely személytelen nemzetközi grémium nyomása váltja le Orbán Viktort és egyre diktatórikusabb (...) rendszerét, akkor keresztet vethetünk valamely önálló, széles körű támogatást élvező, szociális és szolidáris magyarországi társadalom esélyére (...)". Az IMF és az uniós döntéshozók befolyásának erősödése gazdaságilag és politikailag is esélyt kínál a jogállami normákhoz és a liberális demokrácia alapelveihez való visszatérésre. Ez nyilván bonyolult és vargabetűkkel teli folyamat lehet csak, végeredményét tekintve azonban visszaterelheti Magyarországot az európai társadalomfejlődés útjára. A demokrácia konszolidálása azonban csak akkor válhat valódi alternatívává, ha jelenlegi tapasztalataikból okulva mindezt a magyar választópolgárok is fontosnak tartják.
