A megkésettség általában nem örvendetes dolog; nem véletlen, hogy már száz éve (jé, tényleg!) keserű poémára ihlette a költőt a "mi mindig mindenről elkésünk" gondolat. Egyes esetekben azonban kifejezetten előnyös lehet a késlekedés, a főáramtól való elmaradás. Itt van például a mostanság lábra kapott világvége hangulat, amely főleg a fejlett pénzügyi rendszerű országok pénzügyileg kiművelt köreiben szedi áldozatait, minthogy okozójának, a másodlagos jelzálogpiaci válságnak a tovagyűrűző hatását a kevésbé fejlett országok kevésbé kiművelt emberfői alig értik. Addig még számunkra is követhető a dolog, hogy egyes amerikai pénzintézetek nem igazán hitelképes ügyfeleket is meghiteleztek, hiszen ilyesmire nálunk is volt már példa doszt. Azt viszont tényleg nehéz egy pénzügyileg retardált magyarnak megemésztenie, hogy az amerikai háztartások rossz adósságai miként terjedtek szét a világban, s miként okozhattak európai nagy bankokban is eurómilliárdos veszteségeket.
A Narancs-olvasóknak szerencsére már elmagyarázta Király Júlia, a pénzügyi stabilitásért felelős jegybanki alelnök, miként mérgezte meg az amerikai másodlagos jelzáloghitelek kockázata a világ legnagyobb bankjait. Sőt, azt is megtudhatták tőle, hogy miért nem érinti ez közvetlenül a magyar bankrendszert: maradi befektetők vagyunk, a szabályozásunk pedig még annál is maradibb. A szabályozói lustaságnak köszönhetően nálunk nem honosodott meg a hitelek értékpapírosítása, amivel a hitelezési kockázatokat a felismerhetetlenségig fel lehetne trancsírozni.
A méregtelenítés ára ma még nem látható, legfeljebb az körvonalazódik, hogy kik fizetik meg. A bedőlt amerikai jelzáloghitelekkel mérgezett értékpapírokon tetemes veszteségeket elkönyvelő bankok csak kisebb részben állják a cechet, mivel a válság lokalizálása érdekében a vezető jegybankok (főként az amerikai Fed és az Európai Központi Bank) likviditást pumpáltak az érintett bankrendszerekbe, illetve a Fed kamatcsökkentésekkel is próbálja tompítani a hitelválság kedvezőtlen hatásait, mindenekelőtt a gazdaság visszaesését. Így aztán nem kétséges, hogy az amerikai jelzálog-hitelezők túlzott kockázatvállalásának és az ügyesen átcsomagolt kockázatokat prémium reményében megvásárló befektetők vakságának a költsége a recesszió és az infláció révén szépen szétterül a világban.
Egotripes elődöm, az év üzletembere címet a minap elnyerő Jaksity György a felelőtlen hitelezőket és befektetőket megóvó, mentőangyalként viselkedő Fed szította erkölcsi kockázat örökzöld kérdését feszegetve egyenesen terrorizmust kiáltott: "Miközben a civilek életét kockáztatva a kormányok és erőszakszerveik a 'terroristákkal nem tárgyalunk' elvét vallják, a gazdasági terrorizmussal méltán vádolható pénzügyi intézmények zsarolásának évtizedről évtizedre örömmel tesznek eleget a pénzügyi stabilitás zászlaját lengetve". (Terroristák ne kíméljenek! Népszabadság, 2008. február 2.) Miközben magam is növekvő indulattal olvastam a szuggesztív írást, váratlanul egy kis (ős)kaján öröm is felcsillant bennem: furcsa módon éppen Ady fent idézett keserű szavai töltöttek el némi megnyugvással.
Hiszen milyen megnyugtató, hogy a szabályozói késlekedés és befektetői restség miatt a mi bankjaink, brókercégeink nem tudnak akkora kockázatokat vállalni, mint a fejlettebb pénzügyi piacokon működő társaik, s ezért a magyar kormány és jegybank nem kényszerül ilyen áldozatra - a mi pénzünkből, persze. A mi "gazdasági terroristáink" ha akarnának, sem zsarolhatnának ilyen tetemes veszteségekkel. Nekünk, megkésetteknek a rendszerváltáshoz kapcsolódó és (többé-kevésbé) rendszerszerűen végrehajtott bankkonszolidációt követően eddig csak a Postabank - vitatható indokú - megmentése miatt kellett kollektíve fizetnünk. A Reálbank- és a Globex-bukta veszteségeit közvetlenül a (többnyire magas hozamokkal megszédített) áldozatok fizették meg, állami segélyakciókra nem került sor.
Az amerikai másodlagos jelzálogpiaci válságból fakadó, a hitelezési kockázatok szétterítésére alkalmas pénzügyi innovációk miatt méretében és kiterjedtségében is jó nagyra duzzadt, dollár-százmilliárdos veszteségekhez viszonyítva szerény léptékű, bár számunkra korántsem csekély mértékű volt a Postabank-ügy pár száz milliárd forintra rúgó társadalmi költsége. Félő, hogy ezt túl fogja szárnyalni a mostani világbotrány ránk eső közvetett költsége, hiszen hiába nem érintettek közvetlenül a mi bankjaink és pénzügyi vállalkozásaink, a ridegebbé váló befektetői klíma, a kockázatkerülő magatartás reneszánsza jócskán megdrágíthatja gazdaságunk finanszírozását.
Az örömünkbe azért némi üröm is vegyül: a pénzügyi kultúránk elmaradottsága nem csupán a túlzott kockázatvállalásra ösztökélő innovációk megkésett átvételében jelentkezik, hanem a pénzügyi világhoz kapcsolódó igazságszolgáltatásban is. A Postabank-ügyben elkészített, a közgazdasági szakszerűség szempontjából botrányos minőségű vádirat és az annak nyomán megszületett ítéletek aligha láthattak volna napvilágot Európa nyugatibb részein vagy (pláne) az USA-ban. A nem a pénzügyi kultúra éllovasaként ismert Spanyolországban a kilencvenes években a postabankos machinációkhoz hasonlókkal ügyeskedő Banesto Bank elnöke például nem úszta meg szárazon: hat év börtönre és mintegy félmilliárd forint értékű kártérítésre ítélték alig három évig tartó eljárás után. Ennek, valamint az USA-ban időközben megszületett, megdöbbentően szigorú Enron-ítéletnek a fényében több mint meglepő volt, hogy a magyar ügyészség időmúlásra hivatkozva 2006 nyarán eleve felfüggesztett börtönbüntetést kért a Postabank hűtlen kezeléssel vádolt elnökére, maga a vádirat pedig oly gyenge lábakon állt, hogy a Fővárosi Bíróságot felmentő ítéletre sarkallta. Az új eljárás keretében megfogalmazott hanyag kezelés vádja alapján a Fővárosi Ítélőtábla 2008 januárjában elmarasztaló ítéletet hozott ugyan (díjtétel: 3,6 millió forint), de a védelem ez ellen is fellebbez, vélhetően a jól bevált időmúlásra hivatkozva.
Néhány hónap, esetleg pár év, és Princz Gáborral akár újra bankvezetőként találkozhatunk. Ha az egykor jó képességeiről tanúbizonyságot tett menedzser az elmúlt tíz évet - az időmúlás számlálása helyett - pénzügyi ismeretei korszerűsítésére fordította, egy esetleges újabb ámokfutását már nem úsznánk meg annyival, mint a kilencvenes években.
