A Vlagyimir Putyin által a napokban kilátásba helyezett orosz kivonulás Szíriából legalább olyan váratlanul érte a világot, mint korábbi szerepvállalásuk a konfliktusban. Pedig amikor Moszkva múlt év szeptember 30-án bejelentette, légierőt és különleges földi egységeket küld oda, az a döntés még egészen logikusnak tűnt. Egyrészt patthelyzet alakult ki, ami a Bassár el-Aszaddal szemben álló erőknek kedvezett, sőt lehetőséget biztosított az Iszlám Államnak, hogy minden fronton előretörjön. A szélsőségesekkel szembeni nyugati koalíciós légi akciók elérték limitjüket: komoly károkat okoztak, és több ISIS-vezetőt sikerült likvidálniuk, de tényleges áttörést nem hoztak. Hasonlóan fontos szempont volt az Európát elárasztó menekültek ügye. Putyin nyilvánvalóan azt gondolta, tovább élezheti a feszültséget Brüsszel és Washington között, ha neki sikerül majd az Aszad-ellenes szélsőségesek megfékezésével csökkenteni a migrációs nyomást.
Az orosz döntés mögött mégis leginkább belpolitikai megfontolások álltak: az ukrajnai hibrid háború megfeneklett, az áldozatok orosz részről is növekedtek, a Krím diadalmas annektálásának másnapján pedig megjelentek azok a napi gondok, amelyek gyorsan feledtetni tudták a félsziget megszerzése miatt érzett nacionalista elégtételt. A szír szövetséges megmentéséért folytatott küzdelem ígérete viszont gyorsan javított a nagyhatalmi önképen, s enyhítette az egykori szovjet befolyás elvesztése miatti össznépi megaláztatást. Ez utóbbit senki sem fogalmazta meg jobban Dmitrij Gluhovszkij orosz írónál, aki a napokban ezt nyilatkozta: „A Krím elcsatolása után az emberek tudata elsötétült, s kiderült, hogy a birodalmi szellem, a birodalom utáni vágy, nosztalgia erősebb, mint a szabadság utáni vágy. Kiderült, hogy készek feláldozni a szabadságukat, a modernizációt birodalmi illúziókért, az egykori nagyhatalmi erő visszatértéért.” A Közel-Keleten megjelenő orosz erő csak ráerősített erre a képre – különösen, hogy az ottani jelenlét gyors győzelmeket ígért.
Lehet, hogy az efféle ígéretek keltette remény kissé elhomályosította a katonai stratégiai tervezők éleslátását, mert látványos győzelmek azóta sem következtek be. Ellenben szinte háborús pattanásig feszült az orosz–török viszony, melyeknek gazdasági következményei egyes esetekben katasztrofálisabbnak bizonyultak, mint a nyugati szankciók. Orosz gyárak tucatjai álltak le, melyek eddig Törökországból importáltak alkatrészeket, a téli hónapokban pedig különösen érzékenyen érintette a lakosságot a török zöldségexport teljes kimaradása. A harcok költsége is csak emelkedett, egyenes arányban a kőolaj árának csökkenésével, majd stagnálásával; a szír lakosság körében pedig dühödt gyűlöletet váltott ki több kórház s legalább egy iskola lebombázása, mely egyben az orosz hadsereg korszerű harckészültségi állapotát is megkérdőjelezte.
Aztán február 24-én – három nappal a fegyverszüneti megállapodást megelőzően – Latakia városának egyik épülete előtt autóba rejtett bomba robbant s megölt „legalább tíz orosz tábornokot”, és sokakat megsebesített. Az időzítés mellett az is figyelemre méltó, hogy az incidensre egy olyan tengerparti városban került sor, mely mindig is a kormányerők ellenőrzése alatt állt, illetve ez ad otthont az oroszokat kiszolgálni képes legfontosabb kikötőnek.
Nem tudni, milyen volumenű lesz az erők távozása. A legvalószínűbbnek az tűnik, hogy a harcokban eddig kulcsszerepet betöltő légi egységeket érinti majd, de maradni fognak azok az erők, amelyek a tengermelléki „alavita” terület megtartását garantálják. Ez egybevág azokkal a tervekkel, amelyekkel az orosz csapatok múlt ősszel ideérkeztek, s amelyek nem kevés józanságot mutattak. Ezek abból indultak ki, hogy Aszad elnök égisze alatt az eredeti, a Sykes–Picot-deklarációban (1916) meghatározott határai között Szíria nem tartható egyben. Így az elsődleges cél az Aleppo–Damaszkusz–Al-Szuvaida vonaltól nyugatra eső területek védelme és megtisztítása, illetve konszolidálása. Ez Libanon területének valamivel több mint kétszerese. (A nyugati szövetségesek még a legutóbbi időkig is az egységes Szíria-elvből indultak ki, de az elmúlt napokban ez is változni látszik az óvatosan a szíriai kurdoknak ígért függetlenség tükrében.)
Bassár el-Aszad abban biztos lehet, hogy Moszkva teljesen nem engedi el a kezét, hisz az oroszoknak feltétlenül szükségük van utolsó megmaradt, s immáron Latakiával bővített külföldi katonai támaszpontjukra, a tartuszira. Ugyanakkor még találgatások sem fogalmazódtak meg arról, hogy miként érinti a kivonulás az orosz–iráni kapcsolatokat – elvégre az orosz csapatok megjelenése Szíriában egy közös projekt szerves része volt.
Azt viszont már egy ideje érzékelni lehet, hogy komoly elhidegülés jellemzi Moszkva és a teheráni héják viszonyát. Az okok szerteágazóak. Miközben a mérsékelt iráni elnök, Hasszán Rohani üdvözölte a szír kormány és az ellenzéki erők közötti tárgyalások megindítását, addig azt az Iráni Iszlám Forradalmi Gárda mereven elutasította, mert a közvetítő felek között az Egyesült Államok is kulcsszerepet játszott. Sőt kifogásolta még az ISIS elleni amerikai–orosz közös fellépést is. Hogy a Forradalmi Gárda komolyan gondolta a dolgot, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy beszüntette szíriai szárazföldi akcióját és a Hezbollahot is arra intette, hogy kövesse példáját. Ráadásul Irán vonakodik fizetni azért az S–300-as rakétaelhárító rendszerért, amit Moszkva – nagy nemzetközi tiltakozások közepette – tavaly mégis leszállított Teheránnak. A perzsa állam visszautasította Putyin azon követelését is, hogy az olajárak felkorbácsolása végett fogja vissza termelését vagy legalábbis egyeztessen vele.
Közel fél év után Oroszország szíriai intervenciója semmilyen látható hasznot sem hozott Putyinnak; ugyan a harcok csöndesedtek és sok helyen leálltak, de ezt nem ők érték el, hanem a béketárgyalásokat elindító nemzetközi összefogás és főként az amerikai diplomácia. Ha Putyin célja mindössze a tengerpart biztosítása volt, és az otthoni nacionalista birodalmi indulatok kiszolgálása, ez tényleg megtörtént. De akárcsak az Ukrajna elleni támadás után, ideje a Kremlnek ismét szétnézni, hol folytathatja tovább a nagyhatalmi valóságshow-t. A voksát rá adó egyszerű orosz polgár ugyanis ennyivel biztosan nem éri be. Elvégre a mostani kivonulás inkább az afganisztáni orosz vereségre emlékezteti majd, semmint az egykori szovjet birodalmi fölényre.
