Magadra maradnál. Az utolsó tíz biztonságos pillanat, egy kis haladék, mondjuk kovácsoltvas ajtók emeletenként, cirádák árnyéka, kitekintés a lépcsőházra, végső simítások, ha van tükör, és miért ne volna. Jobb liftekben van tükör. Majdnem olyan jó, mint otthon a fürdőszobában (mosdó, árnyékszék, klotyó, ahogy tetszik). Vagy a női WC-ben, persze csak ha van ajtaja és fala, olyan földig érő, plafonig érő: nem olyan, ahol ellenőrizhető kívülről vagy a szomszéd fülkéből a lábak száma és állása, a cipő típusa, ára, feltehető származási helye és így tovább.
Mostanáig hittem a liftben és a WC-ben mint privát pillanatban, de lassan átszocializálnak. Ne készülődj, ne titkolóddz, ne akarj elvonulni, a külsődet hordd bent, vagy a bensődet hordd kint, mindenesetre oldd meg a dolgot, mert New Yorkban a lift közlekedésre való. A WC pedig arra való, amire a WC való. Ha esetleg nem arra használnák, ha valaki arra próbálna rávenni, hogy valami másra használd, nyomd meg a riasztó gombját a hátad mögött. Zaklatás-biztos, nyilvános WC-kbe járok, és racionalizált liftekkel utazom, amelyek úgy működnek, mint a villamos, mindenhol megállnak, ahol van felszálló vagy leszálló (jelezni kell), és csak egy irányba közlekednek. Várnod kell, míg jön a járatod. A lift ilyetén átalakulása tömegközlekedési eszközzé nagyon is érthető: racionális, demokratikus és logisztikailag kifogástalan. 14 emelet: nem éppen a Fifth Avenue, de ahhoz éppen elég, hogy magadba nézzél. Racionális vagy? Hogy áll a szénád logisztikailag? Milyen viszony fűz a demokráciához? El tudod helyezni társadalmilag és etnikailag a beszállókat, és el tudsz tekinteni társadalmi és etnikai elhelyezésüktől? Készen állsz szociálisan? El tudod mondani a "hi, how are you"-t a megfelelő mosollyal? Kapacitásod teljében vagy? Szereted Amerikát?
A liftélmény, a lift, amely nem garantálja a magányt, nem ad teret személyes kényeskedéseknek és magas fokú szociális készültséget követel, toleranciára tanít és toleranciát biztosít, megtanít a dolgozó nő néhány elemi szabályára.
Hétköznapi logisztika: ha nem érsz rá elkészülni reggel, fesd ki magad a metrón, reggelizz a metrón, olvasd el az újságot a metrón, idd meg a kávédat a metrón, írd meg a memót a metrón, nézd át a számlákat a metrón. (Micsoda átalakulásokat láttam én, ágyból alig másztam ki álmosból felkészült fitt éberré.)
Bensőség a hivatalban: tűzd ki a gyerekek fényképét a választófalra, amely elkeríti a fülkédet a többi irodai dolgozó hasonló fülkéjétől. Ha nincs gyereked, tedd ki a húgod gyerekeinek fényképét vagy a szomszéd gyerekeinek fényképét, bánom is én. Használd jó lelkiismerettel a mikrohullámú sütőt. Ebéd után mossál fogat. Azonosulj a feladattal. Ismerd a határaidat. Bízd rá magad a mechanizmusra. A bürokráciát kezeld családtagként, és szólítsd keresztnevén. De ne érezd magad otthon, az túlzás lenne.
Irodai érintkezés: légy szívből, szenvtelenül és professzionálisan kedves és kedvesen professzionális. Ha nem tudod, hogy kell szívből, szenvtelenül és professzionálisan kedvesnek lenni, és egyéb permutációk, még nem állsz készen szociálisan. Csak olyasmire panaszkodj, amire mindenki panaszkodik (időjárás, papírmunka). Ha úgy érzed, olyan titkaid és félelmeid vannak, amiket nem osztanál meg, vagy ha úgy érzed, sürgősen meg akarod osztani a titkaidat és félelmeidet, még nem hordod bent a külsőd és kint a belsőd. Ez esetben válaszd a naivitást mint stratégiát, de ne kérdezz nagyon sokat. Ha sokat kérdezel, használd a kelet-európai akcentusodat (ami annyit jelent: nem ér a nevem, káposzta a fejem). Én is ezt csinálom.
Helyes attitűd: légy optimista, mint egy amerikai.
Könnyű utálni az amerikaiakat, kis lenézéssel emlegetni felszínes udvariasságukat, azokat a híres mosolyokat, az iróniamentes odaadást, a szellemtelen szolgálatkészséget, az egyszerű, bürokratikus butaságot. Én, mint dolgozó nő, mint office-worker és kezdő titkárnő, csodálom őket. Ahogy belenőnek a hivatali racionalitásukba, a bürokráciájukba, a liftjeikbe, az irodai fülkéjükbe, az ambícióikba, és nem nőnek túl rajta, ahogy sorba állnak a büfénél, a liftnél, a pénzkiadómasinánál, a subway boothnál, kedves, udvarias szenvtelenséggel, az elidegenedés jele nélkül, a mechanizmus magas fokú tiszteletével, ez a szocializáció diadala.
Taylorizmus és fordizmus, így nevezik az amerikai modernitást a történészek - racionalizáció, logisztika, futószalag és termelékenységi ösztönzők, az emberi tényező pacifikálása uniformizálás, munkapszichológia és szocializáció révén. Láttam és elmondhatom: az emberi tényező szívós munkával jelentős mértékben pacifikálható. Nem uraskodik, nem veszekszik, nem lop, dolgozik, mosolyog, öntudata van, de a megfelelő helyen használja. Az emberi tényezőkből varratmentes szolgáltató szféra épül ki. És mindenki visszamosolyog.
Mi legyen az emberi tényezővel, ha nem mosolyog és nem hajlandó pacifikálni magát? S vajon kinek a bűne, ha az emberi tényező pacifikálhatatlannak bizonyul? Ez a nagy amerikai társadalompolitikai kérdés, a nagy, agyonbeszélt és bizonyos aspektusaiban elhallgatott kérdés. Ha tudod, hogyan kell az office-building liftjében viselkedni, ez már nem a te kérdésed, akármilyen soványka is a jövedelmed. De hol és miért vagy hajlandó megtanulni? Aki tudja a választ, jelentkezzen Hillarynál.
