Talán ha 1952-ben - tehát amikor még az uralmon lévők szája íze szerint ihletődtem meg - nem huszonegy éves lettem volna, hanem tíz évvel idősebb, akkor nem József Attila-díjjal jutalmazzák Rákosi-versemet ("Vezess Apánk!"), hanem Kossuth-díjjal, és akkor nem írom meg ezt a cikket. Elfogadnám most boldogan magam is, havi nyolcvanezerért meg mellékjuttatásokért, a digitális öröklétet, és imámba foglalnám a kulturális kormányzatot.
Demokratikus országokban a művészek megbecsülése nem az állami díjak hierarchiáján alapul. Az öntudatos polgári szemlélet számára elfogadhatatlan, hogy a művészi teljesítmények a mindenkori miniszterelnök vagy államfő politikai irányvonalának és ízlésének szűrőjén keresztül juthassanak társadalmi elismeréshez. Az állami díj autoritariánus társadalmak logikáját hirdeti. Magyarországon utoljára Mátyás király volt az az Első Ember, akinek műveltsége a kor leghaladottabb színvonalán állt. És még az ő uralkodása idején is menekülésre kényszerült, és menekülés közben halt meg az ország legnagyobb költője, Janus Pannonius. (Igaz, nem versei miatt üldözték, hanem mert részt vett egy Mátyás ellen szőtt összeesküvésben. De kapott volna a költői teljesítményét nem befolyásoló összeesküvés után ékes Corvinus-plecsnit, ha lett volna ilyen?)
Mátyás óta a politikai elit művészi érzékenysége némelyest visszaesett. 1948-ig ez nem okozott zavart, mert nem voltak állami díjak. Ezért például Tisza István megúszta, hogy ízlésének parancsára mellőznie kelljen Adyt a Ferenc József-koszorúk kiosztásakor. 1948 óta viszont Rákosi Mátyás, Kádár János, Antall József, Boross Péter és Horn Gyula szimpátiája vagy legalábbis közönye kellett valamely művészi teljesítmény hivatalos elismeréséhez. Igaz: nagyszerű művészek is kaphattak állami elismerést; így például a Kádár-korszakban Kossuth-díjjal jutalmazták Weöres Sándort, öt évvel Garai Gábor és Váci Mihály után. Az Iskola a határon megjelenésének évében (1959) Dobozy Imre kapott Kossuth-díjat, de azért Ottlik Gézát is utolérte röpke 26 évvel később a sugárkoszorú. Csakhogy a megérdemelt díjakat nem az állami szemlélet logikájából kifolyólag, hanem ennek ellenére osztották ki, ahányszor az államrezon le bírta győzni az uralmon lévők érzelmi ellenállását.
Az Első Emberek változó mértékű, de minden esetben vitathatatlan kulturális inkompetenciájának arra kellett volna ösztönöznie a demokratikus-liberális kultúrpolitikát, hogy nyugati mintára köz- és magánalapítványok rendszerének kiépítésével állami döntéshozóktól (és mellesleg: államilag kitenyésztett művészi tömegszervezetektől) független díjakat alakítson ki. Ehelyett az állami díjak olyan felértékelésére került sor, amilyen még pártállami rendszerekben is elképzelhetetlen. A liberális kultúrpolitika attól a szemlélettől vezérelve, amelyet a politika nyelvén pragmatikusnak neveznek, a köznapi szóhasználatban pedig elvtelennek, az állami díjat mint olyat állította piedesztálra, tekintet nélkül arra, hogy milyen rendszer milyen kormányzata adta, és milyen érdemekért. Ez a vakság feltételezésem szerint annak tulajdonítható, hogy Magyar Bálint némelyest belepistult a saját forradalmi jelentőségű Internet-koncepciójába, amit az is bizonyít, hogy az 1848-as áprilisi törvényektől Horn Gyula politikai szexepiljéig mindent ennek szemszögéből ítél meg. Ezért haraphatott rá arra az abszurd ötletre, hogy kapjon digitális szerzői jognak álcázott életjáradékot, a létminimum négyszeresét, minden olyan író, akinek homlokát valaha is ékesítette állami babér. Csak mellesleg jegyzem meg, hogy a koszorús írók ily módon indokolhatatlan külön-privilégiumban részesülnek egyéb művészeti ágak koszorús mestereihez képest: az állami díj által sugallt társadalmi megbecsülést az ő esetükben államilag garantált szinekúra dicsfénye ragyogja be. A pénzt a Nemzeti Kulturális Alap adja. Vezetője, Török András ezt a diliberális megoldást életműve eddigi legjelentősebb megvalósult elgondolásának tekinti. 1994 óta figyelem, miként tüsténkedik Török András szabad demokrata kulturális miniszterek szárnyai alatt. Eddig még semmit sem találtam olyan igaznak benne, mint ezt az önértékelő megállapítását.
