Egotrip

Nem értem, miért váltott ki ekkora izgalmakat a pénzügyminiszter legújabb bejelentése a kétéves költségvetés ötletéről. Inkább üdvözölni kellett volna a javaslatot, hiszen ez újabb bizonyítékát szolgáltatja kormányunk kreativitásának meg annak, hogy nemcsak érti, de maga is írja az új idők új dalait. Amiben természetesen a magyar nyelv is újraértelmeződik. Miként a parlamenti gyakorlatban a hetenkénti kifejezés azonos értelművé válhatott a háromhetenkéntivel, úgy most miért ne válhatna azonossá az évenként a kétévenként fogalommal, legalábbis a költségvetés vonatkozásában.

A házigazdám az angolnás meséje után hosszan elgondolkodott, nyilván azon, hogy képes vagyok-e egymás után két történetet meghallgatni, és amikor látta rajtam, hogy vámpíreszku méretű füleimmel feléje legyezek, megint az ég felé bökött, de ezúttal alacsonyabban, elvégre későre járt már, és ki tudja, éjfél után hol kezdődik az ég.

Az a baj, gyerekek, hogy rosszul látjátok a dolgokat, elfogultak és cinikusak vagytok, mindig ez az örökös konfrontáció, kényeskedés és ellenségeskedés, nem lesz ennek jó vége.

Most kimegyünk innen, mondom a tapírnak, kimegyünk tehát, és ott legelhetsz, ott, a László kórház előkertjében, aztán majd felhívjuk Iimet, te is beszélhetsz vele, na jó, mondjuk beleszuszoghatsz a kagylóba, míg meg nem jön a taxi, addig szuszoghatsz bele. A taxi nem jön, a tapír szuszog, de egy eddig háttérben lévő zsírpapíron végre megjelennek az angyalok, eleinte koszvadt, tétova szárnyakkal, aztán már bátran, két ujjperec között átfogva a jövőt. Repülni fognak, mondom, de az állat nem figyel, saját farkát kergeti, szinte direkt, hogy egyedül maradjak azzal, ami most először jön ki ilyen tisztán: szerelmes vagyok, mint egy állat, legyen hát tapír, mondom lenézve a legelésző lényre, majd felnézek ostobán oda, ahol tényleg kék a kék, nevezzük nevén: májusi égbolt, nonstop, persze, de éppen zárva van, csak tessék-lássék hordja a felhőket, rakja fel a nem látszó csillagokat, amik a nap elől lekoptak az égről a közismert dal szerint, amit talán a Sátán súgott, de áldását adta rá Jézus király, aki minden fénynek birtokosa és szponzora, tehát nem tévedett most sem. Ilyen a fény, még akkor is, ha éppen egy tapír szemében játszik.

Amúgy jó ötlet ez az országképépítő program, itt és most azonban fölöttébb veszélyes lehet. Gondoljunk bele, mekkora kalamajka lenne abból, ha az amerikaiak nem a New York Times országunk képét rondító cikkeit olvasgatnák, hanem az önbecsülésünket védelmező magyar hazafiakét.

Könnyűfából készült pingvinábrázolásra alkuszom, illetve nem is alkuszom, csak válogatok a kicsi, közepes és nagy pingvinek között.

K. Dezsőt elhagyta az árnyéka. E. Kornél Budára ment, K. Dezső maradt Pesten. E. Kornél szomorkodott, pedig hát, ahogy egy E. Kornélhoz illik, Budán lakott, sőt "budán, mégis.

Ilyenkor, tavasz vége felé, amikor a hajnal még hűvös, de napközben már emberes a meleg, átgondolja a gazda, hogy jól van-e így, ahogy van, s min kellene változtatni. Rigófüttyes pitymallatkor kiül a verandára, kezében plajbász és papiros, lássuk, miből élünk.

Reggel négy a Kiss József utcában, madárcsicser a fügefáról, meg a szemközti boltos, amint lábára ejti a kenyeresládát, kis sóhaj reppen fel, aztán visszaolvad önnön gyertyájára a csönd. Az órára nézek, épp éjfélt mutat, áramszünet lehetett az éjjel, ilyenkor mindig pacsit adok az időnek, ráalszom, nekiálmodom magam a következő napnak, mell alá gyűröm a második párnát, míg az elsőre homlokom teszem, és próbálom kitalálni, mennyi az idő. Négy óra van.

Mottó 1. Bízom benne, hogy a következő hazai mérkőzését a vágányok között fogja lejátszani a Kelen SC. (Stefancsik Lajos, a Multi Rocco FC edzője)

Már a történet kezdetén olyan visszafogottan hallgattam, mint aki a hajnali salátabárban muskátlilevélbe harap.

Január elseje, péntek. Az új esztendőt szűk családi körben ünnepeltük, ilyenkor mi mindig kisebb fogadalmakat teszünk, én megfogadtam, hogy ezentúl nem rontom a levegőt, de azt mondták, hogy szerintük majd úgyse bírom ki.

Mielőtt meghaltam volna, mindig azt hittem, ha az ember túléli saját halálát, megváltoznak a dolgok. Lelassul minden. Megváltoznak a fények, mást jelentenek a nevek, másként mozog a világ, az a más lesz a fontos.

Tessen a kedves olvasónak most úgy gondolni jelen tárcaíróra, mint aki nagy, kerekre nyílt kék szemekkel bámul a magyar világba, naivitása határokat nem ismer, és olyanokról beszél, amikhez egyáltalán nem ért. (Mindez majdnem így is van.) Ráadásul jelen tárcaíró áldott jó ember is, ha megkérik, hogy írjon meg valamit, ő bizony megírja azt, most például azt izenték neki, tegyen említést e hasábokon arról, hogy újraindult a pécsi Campus című lap, hát akkor tessék, említés van téve, e hasábokon. A Campus egyetemi lap volt, néha igen jó, néha kevésbé igen jó, aztán az egyetem levette róla a kezét (tudniillik hogy nincs több lé), és most mindenféle cégek támogatását megszerezve, az eddigi munkatársak ismét megjelentetik, ez derék, előremutató, eurokonform dolog. Milyen jó is volna, ha gazdag jóemberek és jóvállalatok mindig segítenének fenntartani és/vagy életre hívni a kulturális értékeket - bukik ki jelen tárcaíróból a fent jelzett naiva.