Ennek a döntésnek is lehetnek persze érzelmi és mélylélektani előzményei, de hacsak nem vagyunk naturalisták és deterministák, akkor a szó közönséges értelmében valódi döntésről van szó. Ez a döntés az esetek többségében erkölcsi természetű. Nem arról döntünk, hogy érdemes-e, kellemes-e, hasznos-e, megéri-e a kapcsolatot fenntartani, mert akkor eleve más kapcsolatról van, helyesebben volt szó. Ugyanakkor döntésünk nem abban az értelemben erkölcsi jellegű, hogy egyszerű egyetértést, helyesebben egyet nem értést fejez ki barátunk viselkedését, választását, véleményét illetően valamilyen ügyben. Ez ugyan erkölcsi ítélet, de inkább kivételképpen indokolja egy barátság megszakítását. Számtalan alkalommal mondunk ítéletet mások és mások tettei, véleménye, viselkedése fölött, s ezek az ítéletek gyakran lehetetlenné vagy elképzelhetetlenné teszik, hogy barátkozzunk velük. Sok társadalmi kapcsolatban ez így is van rendjén. A bírótól nem azt várjuk, hogy megkedvelje a vádlottat, hanem azt, hogy pontosan határozza meg, bűnös-e, és ha igen, mennyire. Ha a beosztott hazudik vagy csal, ez tökéletesen elegendő erkölcsi ok lehet arra, hogy kirúgják.
Amikor azonban a barátunkról alkotunk erkölcsi ítéletet, akkor ítéletalkotásunk erkölcsi spektruma jóval tágabb. Része például a megbánás és a megbocsátás morális tartománya is, ami maga is bonyolult világ, lassabb vagy gyorsabb fölismeréssel, a rossz beismerésével, fájdalommal, reménykedéssel, megváltozással vagy daccal és sok minden mással. Része a lojalitás, a hűség erkölcsi kategóriarendszere, a kitartással, az árulással, a cinkossággal, a szeretettel. Ezért amikor mégis szakítunk, rendszerint nem egyszerűen egy kapcsolatot fejezünk be (esetleg függesztünk fel?), hanem saját magunkról is döntést hozunk, amivel a saját életünk erkölcsi minőségét is befolyásoljuk.
Mindez valószínűleg elég magától értetődő. Mivel azonban a magyar szellemi élet, legalábbis megfigyeléseim szerint, meglehetősen kevéssé érdeklődik az erkölcsi fogalmak és összefüggések szabatos leírása iránt, mégis szükséges volt a fentiek összefoglalása. Ezekre van szükség ahhoz, hogy két, egymáshoz csak áttételesen kapcsolódó, mégis ugyanolyan szerkezetű kérdéshez hozzászóljak.
Az egyik a politikai pártokhoz, táborokhoz, azok vezetőihez fűződő viszony. A legutóbbi közvélemény-kutatások igen jelentős változásokat mutatnak. Az elemzők korábbi hasonló változásokat idéznek és értelmeznek; a kommentelők egy része azon csodálkozik, hogy ezek miért nem következtek be korábban vagy miért nem még drámaibbak a változások; más részük arra gyanakszik, hogy átmeneti fejcsóválásról van csupán szó. Természetesen igazán pontos képet nem lehet még alkotni. De a fentiek alapján legalább egy értelmezési lehetőség kibontható.
A barátság a politikában inkább analogikus, mint azonos jelentésű fogalom a mindennapokban használt barátsághoz viszonyítva. Viszont az analógia, mivel analógia, nem alaptalan. A politikai hűség a barátsághoz képest talán gyakrabban választott, mint megtalált, felismert vonzalom, ráadásul jóval személytelenebb és csak átvitt értelemben viszonzott, de azért aligha gyakori, hogy valamiféle absztrakt mérlegelés eredménye volna. Nem kell párttagnak vagy elkötelezett aktivistának lenni ahhoz, hogy valaki olyan rokonszenvet, bizalmat érezzen egy politikai erő iránt, amelybe a baráti érzelmekhez hasonlóan érzelmi tőkét is fektet. Az ilyen kapcsolatok nem szakadnak meg erkölcsi hibák, tévedések, többé vagy kevésbé szennyes megalkuvások miatt. S ha nem szakadnak meg, annak nem föltétlenül cinkosság, zsiványbecsület, retorziótól való félelem az oka, hanem a legtermészetesebb erkölcsi szolidaritás, Albert Hirschman kissé túlpörgetett terminológiájával egyszerűen: „loyalty”. Várjuk és reméljük a jobbat, a javulást, esetleg tehetetlenül, de megszólalva vagy fenyegetőzve is (Hirschman: „voice”). Ahhoz, hogy vége legyen (Hirschman: „exit”), vagy valami rendkívüli immoralitás kell, vagy az a bizonyos döntés, amely azonban egyúttal önmagunk fölött kimondott ítélet is: hogyan lehettem ehhez, ezekhez, mindehhez lojális? Ez nem egyszerűen lélektanilag nehéz, mert vannak lelkek, akiknek nem okoz nehézséget saját gyöngeségük beismerése, ha másért nem, önfölmentésből. Nem is azért, mert a befektetett érzelmi tőke elvesztése sem kevésbé gyötrelmes, mint a pénztőkéé. Hanem mély egzisztenciális okokból: azért, mert az ember váratlanul egyedül marad, hiszen szinte definíció szerint nincs másik (vö. barátot nem választunk); azért, mert itt nem csupán néhány rossz, téves, helytelen döntés beismeréséről van szó, s még csak nem is félrevezetettségről, megtévesztettségről, ami gyakran szintén önfölmentés, hanem egy, négy, tíz, húsz év elhibázottságáról; végül pedig azért, mert a baráttal való szakítás egy kicsit mindig árulás.
Mutatis mutandis, ez a nemzetközi politikai viszonyokban is így működik. Magyarországon terjedőben van az a hiedelem, hogy a szuverenitás azt jelenti: barátról és ellenségről egyszerűen dönteni kell, akár erkölcsi alapon (a Nyugat hanyatlik, Amerika embereket kínoz, tehát erkölcsileg helytelen közösséget vállalni velük), akár érdekalapon (nem kell szeretni az autokráciákat, elég, ha csodáljuk őket). Ez a hiedelem ugyanabból az okból téves, mint az, amelyik szerint a pártok és vezérek iránti hűségről is csak dönteni kell, hasonlóan erkölcsi vagy érdekalapon. Esetleges dolog, hogy az utóbbi hiedelmet ma a bal-, az előbbit a jobboldalon osztják inkább: a tévedés gyökere mindkét oldalon ugyanaz.
Az „ország „baráti kapcsolatai” fordulat persze még elvontabb dologra utal, de semmiképpen sem diplomáciai szakkifejezés, esetleg szóvirág. Hiszen a legtöbb ország, nemzet gazdag kulturális, történelmi, morális stb. identitással rendelkezik, s ez eleve olyan szövevényessé teszi a külső kapcsolatokat, amelyben egyetlen szó, egyetlen gesztus hatása is szinte beláthatatlanul messzire terjed. Ezeket a viszonyokat minden kormány – itt: a szuverenitás képviselője – készen kapja, soha nem választja. Ezért nem is dönthet róluk úgy, ahogyan a barátról sem döntünk: ez nem jogilag, hanem tényszerűen lehetetlenség. De felszámolni, kapcsolatot megszakítani természetesen lehetséges. Mielőtt azonban idáig eljutna, bőséges lehetősége van mindazokat az erkölcsi eszközöket használni, s azokra a morális képességekre támaszkodni, amelyeket amúgy is természetesnek tartunk: figyelmeztetni, neheztelni, zokon venni, hálásnak lenni, félszavakból is megérteni a másikat. Még ennél is fontosabb, hogy a barát az, akinek a helyzetébe mindenki másnál jobban bele tudjuk magunkat képzelni, s így mélyebb értelemben, még a megalkuvást és a cinkosságot is vállalva, de méltányolni tudjuk, ha rossz, netán tragikus döntést hoz. Nem elkenni kívánom például az amerikaiak guantánamói eljárását és módszereit. Csak arra utalok, hogy különbség van két viszony között: az egyik a bíróé, aki ítél, s bár kötelessége megfontolt, körültekintő, mindenre kiterjedő, megalapozott döntést hozni, de végső soron köti a jog és a jog által kodifikált erkölcs. A másik a baráté, akinek szintén sajátos erkölcsi kötelessége a körültekintő mérlegelés, de ennél tovább is kell mennie, s baráti viszonyából adódó kötelessége (az angol terminusok itt fontosak lehetnének: már nem „duty”-ról, hanem „obligation”-ről beszélek), hogy azonosuljon a vétkezővel, s bizonyos fokig – ha szükséges – vele együtt vállalja a rossz terhét. Másként fogalmazva: igen, talán mi sem tettünk volna másként, mert mi is ugyanezekkel a kényszerekkel, parancsokkal, dilemmákkal néztünk volna szembe. Ismerjük őket – mert ismerjük egymást.
Semmi nem tiltja, a nemzetközi viszonyokban sem, hogy egy barátságnak erkölcsi okokból vessünk véget. De a szakítás után rendszerint ott van az egyedüllét. Ott van az elhibázottság szégyene. S még a legtisztább, legindokoltabb szakításban is van egy kis árulás.
