Boldogult professzorom, aki angolnyelv-történeti előadásait főként német, francia, kínai, jiddis és ukrán nyelvi betétekkel tette igen emlékezetessé, láthatóan élvezte, amikor a „22 nyelvéről” faggatták. Mezzofanti bíboros (1774–1849), az ismert nyelvszörnyeteg (Lord Byron kifejezése: a monster of languages), saját állítása szerint 45, majd élete végén 90 nyelven tudott. Maga terjesztette a történetet, hogy egyszer három, Bolognába látogató svéd kedvéért két nap alatt megtanult svédül. Boldogító dolog lehet azt érezni, hogy csodál minket valaki, de a poliglottnak kell legjobban tudnia magáról, hogy ő nem cirkuszi artista, és valójában bárki tudhat több nyelven is természetesen beszélni, írni és élni. A magamfajta többnyelvű persze az anyanyelvén jobban tud, mint az úgymond „idegen” nyelveken, de nem mindenki olyan „hibás termék”, mint mi vagyunk. Az emberiség nagyobbik része többnyelvű, és a Föld lakóinak mintegy negyede-ötöde esetében nehezen dönthető el, hogy mi az anyanyelve. Kenyai kollégám például gikuyu nemzetiségű, de a szuahéli is az anyanyelve, hiszen óvodás kora óta használja. Népszámláláskor persze gikuyu anyanyelvűnek vallotta magát, de ennek nincs köze a nyelvi kompetenciájához. Az a közhely, hogy „az ember csak az anyanyelvén tudhat igazán”, háromismeretlenes egyenlet: nem feltétlenül kézenfekvő, hogy melyik nyelv valakinek az anyanyelve, de az sem, hogy mi az, hogy tudni, és főleg mi az, hogy igazán.
2011. szeptember 26-án Országgyűlésünk egyhangúlag (!) hozott határozatot arról, hogy közös felelősségünk „önazonosságunk talpkövének”, a magyar nyelvnek a védelme, amely „a globalizálódó világban egyik legveszélyeztetettebb nemzeti értékünk, szellemi kincsünk”. Édes anyanyelvünk fetisizálásában jelentős szerepet játszanak az írók, akiket a mi kultúránkban a nyelv prófétáinak, anyanyelvünk legfőbb letéteményeseinek illik tekinteni. Mint erre már mások is rámutattak, Kosztolányi Dezső „nyelvről szóló” írásai között több olyan is van, amely közhelyes badarságokat sulykol. A „Kis Mezzofantik” c. írásában (1922, Nyelv és lélek. Szépirodalmi, 1971) például azt állítja, hogy az idegen nyelvek tanulása kisgyermekkorban veszedelmes kísérlet, amely megnyomorítja a kellő szinten még az anyanyelvét sem ismerő gyermeket, szellemi vakarcsot formál belőle. Kosztolányi tekintélye sokak számára szentesíti azt a veszedelmes dogmát, hogy a korai nyelvtanulás „csak zavart okoz a gyermek kis fejecskéjében”. A tapasztalati kutatás éppen ennek az ellenkezőjét bizonyítja: elképesztően nagy különbség van a rugalmas fogalmi gondolkodás, a lényeges és lényegtelen információ szétválasztása, illetve az önkifejezés kifinomultsága terén a többnyelvűek javára. Persze a tudósok sem jobbak az íróknál. Japánban például, ahol az angolnyelv-ismeret szintje mélyen az ázsiai átlag alatt van, az általános iskolai angoloktatás bevezetése ellen számos publikáció jelent meg, még tudós professzorok tollából is, így például Torikai Kumikótól, aki a tolmácsolás specialistája (Rikkyo Egyetem), Imai Mutsumitól, aki a kognitív pszichológia ismert szakembere (Keio Egyetem). Azzal érveltek, hogy az angoltanulás más fontos dolgoktól veszi el az időt, holott az angol akár felnőttkorban is elsajátítható. Ez igaz is, de talán nem mellékes, hogy milyen áron. Imai professzor egyébként 2005-ös tanulmányában azt az unortodox gondolatát is megosztotta velünk, hogy az idegen nyelv elsajátításának alapja csakis az anyanyelv megfelelő ismerete lehet.
Az anyanyelv fetisizálása azzal is jár, hogy a többnyelvű emberek személyiségével kapcsolatban valamiféle mentális rendellenességet előfeltételezünk. Nemrég olvastam az interneten „angol kutatóknak arról az új felfedezéséről”, hogy a többnyelvű embernek minden nyelven más a személyisége. Értem, persze, hogy milyen jelenségre utalnak a szerzők, de nem hiszem, hogy a többnyelvű emberek a skizofrénia különböző típusait testesítik meg. Inkább arról van szó, hogy minden nyelvi kultúra más viselkedési normákat és mintákat határoz meg. Mások a társalgási stratégiák, eltérnek a reakciók, a testtartások, a mozdulatok, a mimika – ezernyi apróság, amit észre sem veszünk. Egy év nyelvtanulás után a Japánban tanuló amerikai vagy európai diákok ugyanazokat a sajátos gimnasztikai, arcmimikai és hangképzési mutatványokat végzik, amelyek nélkül a japán ember képtelen telefonálni (hajlongás, vigyorgás, lihegés, gurgulázás). Továbbá: a menedzserképzőkön Európában ún. assertiveness training folyik, azaz tanítják, hogyan kell magabiztosan kifejteni az álláspontunkat, és mintegy legyűrni a tárgyalópartnert. Japánban viszont tanítani sem kell, mert mindenki tudja, hogy visszafogottan szokás a beszélőnek a saját álláspontját jelezni, általában nem szokás azonnal a tárgyra térni – a diskurzusban vagy a levélben a bevezető végét speciális kifejezések jelzik (például sassoku-desu-ga, sate). Teljesen bevett stratégia akár még egy előadást vagy prezentációt is „zavarban vagyok”-, „lámpalázam van”-féle kifejezésekkel bevezetni stb. Egyébként azt hiszem, ha egy magyar–angol kétnyelvű a Na, most már mennem kell mondat helyén az All right, I let you go fordulatot használja, akkor ezzel még nem válik a személyisége „pökhendivé” és „fennhéjázóvá”.
Különös ellentmondás, hogy a hiperbolikus szárnyalású „ahány nyelven beszélsz, annyit érsz” közmondás a földgolyónak csupán abban a nyelvközösségében használatos, amelynek a beszélői alig tudnak idegen nyelveken. A magyarok harmada nem is tervezi, hogy idegen nyelvet tanuljon, bár 65 százalékuk nem képes idegen nyelven társalogni. Ugyanazon (2012-es) nemzetközi felmérés szerint a csehek és horvátok nyelvismerete két-háromszorosa a magyarokénak. Biztos vannak persze egyéb statisztikák is, amelyek sokkal kevésbé rontják nemzeti közérzetünket: mostantól fogva tehát én csak ezeket fogom olvasni. Megígérem.
Mindenesetre a jelenlegi helyzet siralmas, és az ok nem csak politikai vagy gazdasági.
A változás ellen ható tényezők közt ott vannak a nyelvről és a nyelvekről való retrográd vélekedések a közgondolkodásban, a közhelyek (például a „könnyű” és „nehéz” nyelvek legendája). Ott van az iskolai anyanyelvi nevelés, a magyar nyelv tantárgyi curriculuma, amelyben a modern szerkezeti nyelvészet elemei sem kaptak helyet, de a nyelvekről és kultúrákról szóló korszerű ismeretek is hiányoznak belőle. Nem hiányoznak viszont az anyanyelv védelméről és ápolásáról szóló honleányi intések és a honfibú. Pedig nem akarja és nem is tudja senki sem bántani a magyart. Mert nagy nemzet vagyunk, és a nyelvünket is tisztelet kell övezze, hiszen, amint ezt már Krúdy megírta, a csodaszarvas rázta le agancsával az erdő ékszereit, a piros bogyókat, hogy szép magyar szavak legyenek belőlük.
