A nyolcvanas években az Egyesült Államokban járva ottani barátaimnak gyakran meséltem arról, hogy én Magyarországon borítékban, készpénzben kapom a havi fizetésemet, apámnak pedig a postás bőrtáskából számolja elő a nyugdíját. Bankszámlát csak megtakarításra használunk, és mindent készpénzért veszünk. Ezekkel a történetekkel akkora sikerem volt, hogy néha csak azért hívtak meg, hogy a hangulatot a hazai fizetési szokások ecsetelésével feldobjam.
Nekik ez már akkor - harminc évvel ezelőtt - elképzelhetetlen volt, élvezték a bankszámlás fizetési forgalom biztonságát és kényelmét, s azt is tudták, hogy a nagy tömegű készpénz kezelése a munkáltatókra is olyan költségeket róna, amiket - mint minden költséget - a termékek árában nekik kéne megfizetniük. És mindez még messze az elektronikus számlák kora előtt volt, azóta a fizetési technikák fejlődése csak gyorsult.
A szocializmus összeomlása után a pénzügyi infrastruktúra nálunk is rohamtempóban épült ki, a megszülető piacgazdaságnak talán ezen a téren volt a legtöbb behoznivalója. Elég nehéz elképzelni például, hogy a kilencvenes években egy külföldi beruházó komolyan mérlegelte volna Magyarországot, ha az egyéb nehézségek mellett a borítékos bérfizetést is magára kellett volna vállalnia. A szükséges infrastruktúrát a bankok a lakossági fizetések számára is kiépítették, e téren a fejlett országokhoz való közeledést sokkal inkább a szokások lassú változása, semmint a technikai lehetőségek hiánya korlátozza. A legtöbben már nehezen tudnánk elképzelni, hogy a fűtési és hasonló díjakat a szolgáltató irodájában egyenlítsük ki, ám a lakosság körében a kártyahasználat aránya még ma is alacsony. A számlás fizetés könnyebben nyomon is követhető. Nem véletlen, hogy a feketegazdaság elleni küzdelemben a kormányzatok számos terelő eszközt vetettek be a szokások változásának felgyorsítására. Legalábbis eddig ezt tették.
A banki tranzakciós adó fejleményei jól példázzák, hogy kormányunk úgy hoz esetenként jelentős gazdaságpolitikai intézkedéseket, hogy várható következményeiket nem gondolja végig. Mintha kizárólag arra figyelne, hogy a választók szemében milyen fogadtatásra lel. Aztán időről időre ugyancsak meglepődni látszik, ha a lépései által érintettek alkalmazkodása nemkívánatos következményekkel is jár.
Nincs itt terünk annak vizsgálatára, hogy a magyar lakosság bankokkal szembeni negatív érzelmeit mennyiben támasztják alá tények, és mennyiben nem. Az ellenséges érzület mindenesetre létezik, s ezért a kormányzat bizton számíthat arra, hogy ha a költségvetésben keletkező lyukakat a bankokra kivetett újabb és újabb adókkal tömi be, akkor senki nem fog mellettük tüntetni.
Mint ismeretes, a bankokat ez év elejétől a teljesített utalások összege után 0,2, a készpénzfelvételek után 0,3 százalékos adó megfizetésére kötelezték. A bevezetés előtt a kormány váltig hangoztatta, hogy ezt a költséget a bankok nem fogják ügyfeleikre terhelni, ám azt nem tudhatjuk, hogy ezt komolyan gondolták-e, vagy csak megnyugtatásnak szánták, miközben egyáltalán nem gondolkodtak azon, mi is történik majd. Ez utóbbit valószínűsíti az, hogy tavaszszal maga a gazdasági miniszter is meglepetésként értékelte, hogy az új adóból a tervezett összeg felénél is kevesebb folyt be. Mi több, ennek legfőbb okaként azt jelölte meg, hogy a számlatulajdonosok az adóhoz igazították bankolási szokásaikat. A kieső bevételek pótlására rövidesen a sarc megduplázásáról döntöttek.
Miután a pénzforgalom zöme az üzleti szférán belül bonyolódik, a bevételek elmaradásáért felelős igazodás jórészt nyilván a rugalmasabb vállalati szektorban zajlott, ám az alkalmazkodásból a lakossági számlák gazdái is kivették részüket. Bizonyára önöknek is feltűnt, hogy mostanában a közértben kevesebben fizetnek készpénzzel. Az új adóra ugyanis a bankok ebben a körben is díjtételeik emelésével válaszoltak. Az lett volna a meglepő, ha nem ezt teszik, gazdálkodó szervezetként a jövedelmezőség fenntartása létérdekük.
A költségek áthárítása nem mechanikusan történt, a bankok a sokféle díjtételt saját üzleti stratégiájuk szerint módosították, ahogy korábban, az egyes számlacsomagok díjai ma is nagyon különböznek. Ugyanakkor a bankolási költségek átlagos szintje igen nagyot, jó 30 százalékot ugrott az év eleje óta, és még további emelkedés következhet, hiszen az adó megduplázásából származó költségek áthárítása még csak most várható.
Arról persze már szó sincs, hogy az adó ne terhelné az embereket. Ehelyett a Fidesz - az elégedetlenséget érzékelve - inkább arról szövöget terveket, hogyan "védetné meg" ismét a lakosságot a saját döntéseinek következményeitől. Az eddigi spontán ötletelés mintegy betetőzéseként a kormánypárt frakcióvezetője felvetette, hogy havi két készpénzfelvételt ingyenessé kellene tenni.
A szaksajtó persze felhördült, a legtöbben arra mutattak rá, hogy az ötlet a készpénztől elfelé tartó eddigi fejlődéssel és törekvésekkel megy szembe, még többen fogják kizárólag készpénzfelvételre használni a kártyájukat. A várható negatív következmények azonban idővel még ennél is súlyosabbak lehetnek. Azt kizárhatjuk, hogy a kormány a kieső adóbevételről le kívánna mondani, a bankoknak viszont hosszabb távon minden költségükre fedezetet kell találniuk, különben nem tudnak működni. Ha az adót a készpénzfelvételre nem terhelhetik, akkor a számlavezetés egyéb költségeit fogják megemelni. Idővel egyre több embernek egyszerűen nem fogja megérni, hogy a modern fizetési technikák előnyeit igénybe vegye. Ha pedig sokan hagynak fel a bankolással, az egyre drágább lesz, hiszen a rendszer működtetésének költségeit egyre kevesebb felhasználó kénytelen állni. Noha ez még messze van, ebbe az irányba haladunk. Nyugdíjasok csoportjai már jelezték, hogy ha lehet, ők inkább visszatérnének a pénzes postáshoz, és sajtócikkek taglalják az emberek elvi jogát arra, hogy a fizetésüket készpénzben kapják.
Nem gondoltam volna, hogy egyszer még külföldön ismét olcsó népszerűségre tehetek szert a hazai fizetési szokásokról szóló történeteimmel. A baj az, hogy ez csak népszerűségnek olcsó, valójában iszonyúan drága.
