Takács Ferenc: Kapirgáló

Migránskálvária

  • Takács Ferenc
  • 2016. március 11.

Egotrip

A 2008-as Budapesti Könyvfesztiválon megrendezett Európai Elsőkönyvesek Fesztiválján Írországot az 1972-ben született Mark Collins képviselte Stateless (Hontalan) című, 2006-ban megjelent regényével. Szerző is, műve is jókor volt jó helyen, ugyanis a Stateless magyar témájú ír regény – vagy inkább ír–magyar, netalán magyar–ír regény? Olyan könyv, amely, ahogy mondani szokás, „megtörtént eseményeken” alapul.

Az 1956-os magyar menekültek több százezres tömegéből mintegy ötszázan Írországban találtak menedéket. A nyugat-írországi Limerick városától néhány kilométernyire fekvő Knockalisheenben helyezték el őket, egy használaton kívüli katonai barakktáborban. Erről – pontosabban ezekről az emberekről és írországi sorsukról – szól a Stateless. A regény megírására Collinsnak személyes oka volt, s meglehetősen nyomós oka: nagyapja és nagyanyja a knockalisheeni tábor lakói voltak. Az ő tizenegy éves kislányuk Írországban nőtt fel, és ír emberhez ment férjhez, az író ennek az ír–magyar frigynek a gyümölcse – azaz a könyv a szerző család- és eredettörténete is.

Amely történet – illetve tényszerű háttere – mindenképp megérdemel egy kis kapirgálást. Részben azért, mert a magyar történelmi emlékezetben a láthatatlanságig halvány nyomokban van csupán jelen, s persze azért is, mert napjaink menekültáradatát látva és az ún. „migránsválság” ténykörülményeit latolgatva tanulságos lehet felidézni ennek a hatvan évvel ezelőtti történetnek a részleteit.

A kezdet szép volt, lélekemelő és méltósággal teli. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának felhívása nyomán jó néhány ország ajánlott fel önkéntes befogadási kvótákat, kötelezve magát meghatározott számú magyar menekült befogadására és a róluk való gondoskodásra. Köztük volt az Ír Köztársaság is, amelynek karizmatikus ókonzervatív miniszterelnöke, az országot akkor már évtizedek óta vezető Éamon de Valera ezer magyar menekült befogadására tett ígéretet. Az ezer főből végül összesen mintegy ötszáz érkezett meg Írországba. Jöttek volna többen is, de kiderült, hogy a szegény és gazdaságilag erőtlen ország ennél több menekültről nem tud gondoskodni.

De Valera felajánlása tartalmazott egy érdekes kikötést is. Nyilván a katolikus ír nemzeti identitás sértetlenségének a megóvását tartotta szem előtt, amikor jelezte, hogy a magyar menekültek közül a „catholic professionals”-t, azaz a szakképzett, szakmával-hivatással bíró katolikusokat fogják „előnyben részesíteni” a menekültstátusz megadásában. Más vallású, református, zsidó, felekezeten kívüli, netalán ateista magyarok identitásvédelmi szempontból kevésbé kívánatosnak minősültek. (A gyakorlatban persze ezt a kritériumot nemigen sikerült alkalmazni – persze, hogy katolikus vagyok, mondaná ebben a helyzetben minden épelméjű magyar, ha ezen múlna a menedékjoga.)

Ebből az ötszáz magyar menekültből végül háromszáz-egynéhányat irányítottak a knockalisheeni barakktáborba. Első csoportjukkal 1956. november 25-én szállt le az Aer Lingus ír légitársaság Londonból érkező gépe a Shannoni Nemzetközi Repülőtéren. A fogadtatás extatikus volt: helybeliek tömege ünnepelte zajosan a magyarokat. Ugyanez történt Limerickben is, ahová autóbusszal vitték át őket.

Az idill kitartott egy darabig. A (jelentős százalékban) csupa szív írek eleinte minden alkalmat megragadtak a magyarok ünneplésére, s a gyűjtés, amit a javukra rendeztek, szintén mindenkit megmozgatott a környéken: kispénzű, sőt nélkülöző emberek adakoztak nagylelkűen, akár erejükön felül is. A magyar–ír mézesheteknek voltak megmosolyogni való voltukban is lefegyverzően kedves momentumai. Például amikor a limericki futballcsapat szégyenszemre kikapott Dundalk város tizenegyétől, a vereségről nehéz szívvel beszámoló sportújságíró a Limerick Leader egyik 1956. decem­beri vasárnapi számában megpendítette, hogy – mivel Magyarország futballnagyhata­lom, lám, ősellenségünket, Angliát is pár éve hogy elpáholták Puskásék – körül kellene nézni Knockalisheenben, hátha találtatik ott egy-két futballista, aki friss vért tudna fecskendezni a csa­pat lappadt artériáiba. (Egy évtizedekkel későbbi, ellenőrizhetetlen igazságtartalmú visszaemlékezés szerint akadt is egy vagy két magyar táborlakó, aki leigazolt a Limerick FC-hez.)

Ám a mézeshetek hamarosan véget értek. A bajok magával a knockalisheeni táborral kezdődtek. Az eredetileg nyári szállásnak épült katonai tábor faépületeit alig lehetett kifűteni, néhány közös mosdó-fürdő barakkon kívül nem volt tisztálkodási lehetőség, az élelem egyhangú, és a magyar ínyek számára kiábrándítóan íztelen volt. Az ennél odahaza jóval kényelmesebb és kellemesebb körülményekhez szokott menekültek – apró példa: Magyarországon akkortájt fillérekbe került egy csomag cigaretta, itt luxuscikkszámba ment, olyan drága volt – hamarosan kénytelen voltak szembenézni a tényekkel: Nyugat-Európában vannak ugyan, de egy balkáni szegénységű ország a befogadójuk.

Ahogy telt az idő, egyre nehezebb volt mindezt elviselni. Akadt, akinek sikerült a szakmájában elhelyezkednie – vagy sikerült volna, ha az ír dolgozók munkahelyét védő szakszervezet meg nem akadályozza ebben. Legtöbbjüknek mélyen képzettségük alatti szintű alkalmi munkákkal kellett beérniük, ha kaptak munkát egyáltalán. Írországba érkezésük évében negyvenezer ír hagyta el a smaragdzöld szigetet: egytől egyig „megélhetési migránsok” voltak, azaz a munkanélküliség, a szegénység és az általános kilátástalanság elől menekülve hagyták el (egyébként számunkra felfoghatatlan hőfokon szeretett) hazájukat. A magyar menekültek idővel ráébredtek, hogy milyen sanyarú sors vár rájuk, ha nem próbálnak ők is elszabadulni: a reménytelen tengődés a Vöröskereszt irányítása és az ír katonai biztosítás alatt álló táborban. Ahogy múltak a hetek és hónapok, egyre többen érezték úgy, hogy valójában valamiféle internálótáborban tartják fogva őket. Állítólag egy korábban koncentrációs tábort is megjárt magyar menekült egy alkalommal Auschwitzhez hasonlította Knockalisheent – hogy catholic professional volt-e az illető, nem tudjuk.

Elégedetlenségüket és csalódottságukat 1957 áprilisában éhségsztrájk formájában nyilvánították ki – az elnyomás és erőszak elleni tiltakozás kvintesszenciálisan ír módszerét alkalmazva. Ekkor már az írek lelkesedése is kezdett alábbhagyni. A magyarok követelőznek, a magyarok hálátlanok, pedig mennyi jót tettünk velük – mondogatták az emberek, egyre hangosabban. Feltámadt a sajtó ébersége is: újságírók azt kezdték feszegetni, hogy nem lapulnak-e meg kommunisták a menekültek között, bolsevik terroristák, akik csak az alkalomra várnak, hogy bajt csináljanak.

Lassan mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar menekültek integrációja nem sikerült, Knockalisheen kudarctörténet. Belátva a sikertelenséget, az ír hatóságok maguk szorgalmazták, illetve támogatták, hogy a táborlakók beutazási vízumot szerezzenek az általuk választott európai és tengerentúli országokba. Knockalisheen lassan kiürült, a tábor lakói kezdtek elszivárogni, ki Amerikába ment, ki Angliába, ki Kanadába, ki Ausztráliába. Olyanok is voltak – nem túl sokan, de voltak –, akiknek elegük lett az egészből, és hazatértek Magyarországra. Az utolsó nagyobb csoport 1959. január 8-án távozott a táborból (Kanadába). Előző este búcsúműsor volt, himnuszokkal, népdalok éneklésével. A háromszáznál is több menekültből egy-két magyar, ha maradt a vidéken, főleg fiatalok, mint Mark Collins jövendőbeli édesanyja, vagy az idén hetvenhét éves Olga Murphy (leánykori magyar vezetéknevét nem sikerült kiderítenem), aki tizenhét éves volt, amikor Knockalisheenbe érkezett Budapestről. Őt gyakran interjúvolják meg, lévén a történet utolsó résztvevője és tanúja. Tavaly ősszel is nyilatkozott. Mint 56-os menekültnek nem nagyon tetszett neki a menekültügy magyar „kezelésmódja”: a szögesdrót és a könnygáz.

Idén Írországban is megemlékeznek 1956 60. évfordulójáról, és ennek kapcsán a lime­­ri­cki magyar menekültekről is: úgy hírlik, valami emlékmúzeum-féle lesz a tábor helyén. Az írek egyébként ma már igen sikeres befogadók: a 90-es években százötvenezer lengyel települt be az országba, társadalmi és gazdasági integrációjuk súrlódásmentes. (Ma az angol után a lengyelt beszélik a legtöbben Írországban.)

2015-ben az Ír Köztársaság kormánya bejelentette, hogy a következő két év során négy­ezer szíriai menekültet fogad be. Az elsők – egy tíztagú család – decemberben megérkeztek az országba.

Neked ajánljuk

Kommunális hulladékkal fűti a Duna Aréna létesítményeit a Budapesti Közművek a vizes VB alatt

  • Fizetett tartalom

A Budapesti Közművek keretén belül működő FŐTÁV Távhőszolgáltatási Divízió 2017 óta látja el távfűtéssel a Duna Arénát. A hőenergiát jelenleg a Budapesti Közművek tulajdonában lévő Fővárosi Hulladékhasznosító Mű állítja elő. Az erőmű az éves nagykarbantartás után múlt héten újra üzembe állt, - így a medencék megfelelő hőmérséklete és a használati melegvíz folyamatosan biztosított a FINA Világbajnokság gördülékeny lebonyolításához, valamint a magyar sikerekhez.