Legelső mondat, fontos.
Hogy például azzal kezdődjön (-jék), hogy ma. Az elbeszélő ugyanis már megint jelen időből szól ki. Fiktív jelenből a fiktív elbeszélő. Hogy onnan tekint ő hátra, mint valami ideiglenes magaslati helyről, egyelőre még csak a néhány órával korábbi múltba, miszerint stamattina, de sejtetve máris, hogy mindkét időirányban lesz folytatás. A félmúltból (imperfectum) a régmúlt felé, hogy onnan rükverceljen vissza ehhez a jelenhez, majd kábé az utolsó előtti fejezetben lóduljon egyet a történet, és valami jövőféleségben folytatódjék (-jon), amíg be nem következik a végkifejlet. Vagy nem következik be. És az a jövőféleség meg már a tulajdonképpeni elbeszélő plusz az olvasó jelenéhez képest megint csak múlt idő lesz (lesz!) persze. És ettől olyan baljós máris ez a ma; mint amikor a Hitchcock-filmekben belóg hirtelen a képbe valami.
A csap.
Jó. De nem spilázom-e túl egy kicsit? Ma igazából szombat van, reggel óta kotlok az első mondaton, most tíz óra nulla-hat, pedig direkt nem indítottam be a Chrome-ot se, nehogy eltérítsenek mindenféle hírek, délig legalább egy oldallal végezni akartam. A stamattinában nincs is benne az, hogy ma. Legyen elég csak annyi, hogy reggel? Nem, ne legyen elég. Stamattina: ezen a reggelen, vagyis ma. Kigondoltam én ezt most már, plusz Hitchcock, és igenis ragaszkodom (-ok) hozzá. Jogom van rá, szerzői: pont ilyenekért jár nekem is a ©.
Első mondat kipipálva, tíz óra huszonegy, haladjunk.
Szóval: Ma reggel nem folyt víz a csapból. Folyt, merthogy colava, olaszul nem is nagyon lehetne másképp. De magyarul nem inkább úgy jó mégis, hogy jött? Az hozná be, ugye, az interaktivitást – vagyis hát a hiányát – a történetbe. Hogy én kinyitottam, a csapot mármint, de a víz – onnan, mármint bentről, lentről, föntről, a vezetékből – nem jött. Ide, énhozzám, ahol én, a fiktív elbeszélő vagyok. Hajlongok, nyúlok, tekergetek. Elbeszélek. És annál is inkább jogosan gondolom én – mármint én – ezt, mert két bekezdéssel lejjebb épp az lesz egy kitérő erejéig a topik, hogy a zuhany bezzeg tőlem, mármint a fiktív elbeszélőtől nagyon is függetlenül, folyni, szivárogni, csöpögni szokott (la doccia perde), aludni is alig bírok tőle éjjelente. És nagyon is nem mindegy, mi következik két bekezdéssel lejjebb. (Milyen finoman összevitatkoztunk a múltkor a kiadóban egy kolléganővel – úgy értve, hogy tényleg én meg a kolléganő –, amikor megkérdeztem, mi is a vége annak a könyvnek, amit fordít. Hogy ő azt nem tudja, nem szokta előre elolvasni. Én meg udvariasan, hogy hát igen, ez is egy iskola: a fordító mint alteregó, aki abban is szerzőt játszik, hogy ugyanúgy nulláról kezd, és lépésenként rakja össze a művet. Mire a kolléganő, hogy ja, á, dehogy: ő csak unná amúgy, így szórakoztatóbb. Hát nem. Én sem alteregót játszani, sem unatkozni nem szoktam fordítás közben. És gondolok rá, mit fog csinálni a zuhany két bekezdéssel lejjebb.)
Tíz harmincnyolc, és délutánra még valami újabb, műfordítós Egotrip-témát is ki kéne agyalnom. Jó, akkor ezt most besárgázom, hogy majd később. Tíz negyvenhárom, ugorgyunk, mondta Pósalaki úr, vakarná a fejét a traduttore.
Illetve, illetve. Mert hát, hogy a csap. Mert a harmadik mondatban meg mindjárt az következik, hogy az elbeszélő nem tudja, hol a központi izé, és átjön a szomszédasszony, ő szerencsére tudja. Na most akkor az nem lehet megint csap. Elzáró? (Ki lehet nyitni egy elzárót?) Vagy tekerő legyen inkább? Délig ennek is utána akartam nézni, és már háromnegyed tizenegy. A nénik a gangon gyerekkoromban az egész hóbelevancot kagylóstul, szifonostul csapnak mondták, és kész. És eszembe jut a sárga keramittéglás udvar végében, a poroló mögött a műkő medencés falikút, meg ahogy nézek le ötévesen, hogy porol a prakkerjával a húsos karú Lestiné. Annak a kútnak a csapjából vajon jött, csorgott, folyt-e víz? A szerzőnek persze könnyű. Amiből az első mondatban nem folyik (jön?) a víz, az rubinetto, ami pedig zár és nyit a negyedikben, az manopola, kész-passz. Műszaki kérdések letudva, lehet horrorkodni. Hogy hát akkor vajon kísértetek jártak-e éjjel a bezárt lakásban? Nem kísértetek? Hanem? Betörők? Terroristák? A titkosszolgálat? Én bezzeg már az első mondattal elakadok. Tizenegy nulla-kettő. Részeg vagyok, rózsám, mint a csap. Mi a különbség a hordó és az árvagyerek között? Na, ezt fordítsa le, szerzőkém. Az lesz a vége, hogy itthagyok csapot-papot, és futok egyet ebéd előtt a Majorban. Közben legalább – egy-két-há-négy – szép nyugodtan ki tudom majd gondolni, miről szólhatna a műfordítós Ego. Mert egyelőre, mondjuk, lövésem sincs.
Tizenegy tíz. Mégiscsak muszáj lesz meggugliznom ezt a csap kontra tekerő dolgot, annál is inkább, mert utána valami Valldemossát is meg kell néznem. Hogy a zuhanycsöpögés miatt tisztára úgy érzi magát az elbeszélő, mintha Valldemossában volna. Valldemossában? Valldemossán? Miért, mi zubog ott? A tenger? Vagy valami vízesés? Hol az istenben van, és mi az a Valldemossa? Sziget, falu, város? Mert az nagyon nem mindegy. On-en-ön vagy ban-ben?
Aknamező! – emeli fel fél-hátrafordultában Köves Béla az ujját ezerkilencszázhetvenhét kora őszén. Én a Szabó Edétől rám maradt üres fiókokba pakolok épp, ma (ma) reggeltől vagyok szerkesztő, Béla bátyám meg már nyugdíjba készül, és úgy érezheti, ez az első és utolsó pillanat, hogy átadhat nekem valamit. Figyelmeztetést, tapasztalatot, tudást. Aknamező, villantja rám jelentőségteljesen, nagydarab, testes, kopaszodó férfi a drótkeretes szemüvegét. (A cvikkerét? Létezik az, hogy cvikkere van? Sőt, sőt: könyökvédője?! Ne már. Sok, mondaná E. P. Pedig!) Szóval hogy hát a földrajzi nevek, ugye: és résen kell lenni, hajaj, de még mennyire. Világatlasz, enciklopédia, lexikon. Vagy ha minden kötél szakad, hát a különleges tudakozó. De tényleg csak végszükség esetén, mert a telefon amúgy elég reménytelen ügy a tízes szobában. Vagy a vonalra kell várni, vagy Karig Sári intézi rajta a mindig közérdekű ügyeit. Vagy ha épp mégsem telefonál, és vendégei sem jöttek – oroszok és lettek, újszülöttek és dán dogok –, akkor is hallom a kiáltozását. Plinciminci! Ha mást nem, az írógép betűit szólítja egyenként. De Sárinak joga van minderre, hat évet húzott le Vorkután.
Egye fene, rákattintok a Chrome-ra, és már írnám is be a keresőbe, hogy csap meg elzáró meg Valldemossa, amikor látom ám, hogy levelem jött, plusz FB-üzenet. És akkor meg már frissítek is egyet, hátha történt valami. Aszteroida közeledik, lemond a kormány. Egy breaking news, ami mindent felülír. Mint amit a kis Szerb Antal képzelt el iskolába menet: eltűnt a Gellérthegy, akkor tehát ma nem lesz tanítás.
Háromnegyed tizenkettő. Lecsukom a gépet, fütyülök Valldemossára. Irány a Major, futok egyet, kigondolom az Egót.
