Nem tudom, mit szólna e levélhez Rogán Antal, aki a Quaestor-károsultak kárrendezését biztosító alap létrehozásáról szóló törvényjavaslatával utat nyitott az előtt, hogy bárki a közre háríthassa veszteségét, függetlenül attól, hogy önmaga mit tett az elhárítása érdekében. A kedden elfogadott javaslat 30 millió forintig garantálja az eredetileg semmilyen biztosítási védelmet nem élvező kötvények vásárlóinak a befektetésük megtérülését, ami az indoklás szerint is „lényegesen nagyobb arány”, mint amihez az ügyfelek a felszámolási eljárásban reálisan juthatnának.
A politikai akarat pár nap alatt felülírta a „méltányos” kártalanításra kimunkált MNB-javaslatot, amelyet nehezen bár, de végül a Beva is elfogadott, pedig kezdeti álláspontja szerint a Quaestor-kötvényekre semekkora kártalanítás nem járt volna, minthogy azok nem voltak biztosítva. Az MNB szerint azonban a kötvényvásárlásra fordított 210 milliárd forint azon hányadára (durván a kétharmadára) jár a legfeljebb hatmilliós Beva-biztosítás, amelyet nem létező kötvények fejében, csalással szedtek be, mivel ez nem a kibocsátó, hanem a forgalmazó felelőssége. A létező Quaestor-kötvények visszafizetését pusztán a tőkével nem rendelkező kibocsátó kft. anyavállalata szavatolta, csődje esetén pedig csak a felszámolási eljárásban számíthatnak követelésük részleges megtérülésére. Aki ilyen kötvényt jegyzett, tisztában lehetett vele, hogy a magas hozam fejében a „szokásostól eltérő” kockázatot vállalt, amint ez a kibocsátási tájékoztató fedőlapján is szerepelt.
A Quaestor-botrányban nyakig érintett kormánypárt – politikai felelőssége elől menekülve – úgy döntött, hogy tojik a méltányosságra, és kerül, amibe kerül, jogosultságuktól függetlenül kimenti a károsultakat. Ráadásul nem csupán a biztosított befektetésekre törvényben megszabott 6 milliós értékhatáráig, hanem a bankbetétekre érvényes 30 millióig, mondván, hogy a „fiktív” kötvények a „betétszerződés jellegzetességeit” mutatják, hiszen az ügyfél kamat ellenében adta a pénzt a vállalatcsoport érintett tagjának. Az eredetileg magas kockázatú, és még a Beva védelmét sem élvező kötvények vásárlói így végül még annyit sem kockáztattak, mintha egy biztosított brókercégnél jegyeztek volna állampapírt.
Rogán törvényjavaslatából kilóg a politika lólába. A nagyvonalú kártalanítást szavatoló alap felállítását azzal indokolja, hogy „a károsultak nagy számára tekintettel az egyedi igényérvényesítés rendkívüli nehézségekkel járna”, holott a 32 ezer ügyfélnek alig harmada rendelkezik hatmilliót meghaladó követeléssel – igaz, nekik éppen ez a harmad lehet a legfontosabb. A jól bevált trükk is megjelenik, hisz az alapot nem az állampolgárok adójából töltenék fel, hanem a bankok, brókercégek és alapkezelők tíz éven át tartó, tőkearányos befizetéseiből.
A befektetési szolgáltatók persze a zömét kénytelenek lesznek saját ügyfeleikre hárítani, hiszen a kártalanításra „megelőlegezett” pénzük aligha térül majd meg a Quaestor kétes értékű vagyonából.
A kormány tehát azokat a befektetőket jutalmazza a szokásosnál ötször nagyobb kártalanítással, akik a piacinál jóval magasabb kamatot ígérő, ám a „szokásostól eltérő” kockázattal és befektetői biztosítás nélkül forgalmazott kötvényekbe tették a pénzüket. A kártalanítás kétszázmilliárdos számláját pedig végső soron azokkal fizetteti meg, akik kellő óvatossággal kezelik megtakarításaikat. Ez minden, csak nem méltányos megoldás.
Megértem persze, miért e gáláns gesztus. Nem kétséges ugyanis a kormány politikai felelőssége abban, hogy ilyen méreteket ölthetett a Quaestor piramisjátéka. A kormányszervek (főleg Szijjártó KKM-je), illetve kormánypárti önkormányzatok (pl. Győr) szíves támogatása, pénzeszközeik átengedése nélkül már hamarabb kipukkadt volna a lufi, vagy eleve kisebb méretűre fújódott volna. Az MNB szakmai felelőssége is felvethető amiatt, hogy helyszíni vizsgálatai során sem tűnt fel a régóta folyó, nagy léptékű csalás. Ám ez sem mentheti fel saját felelősségük alól a befektetőket: ha méltányossági alapon megítélnek is nekik kártalanítást arra, amire a pénzük befektetésekor maguk nem tartottak igényt (hiszen ha tartottak volna, biztosítással védett helyre teszik a pénzüket), ez semmiképp se legyen nagyobb, mint ami a náluk óvatosabb (viszont alacsonyabb hozammal is megelégedő) befektetőket megilleti. (Apropó: a Quaestor-kötvényekre az elmúlt évek során felvett kamatok vajon miért nem gyarapítják a kárrendezési alapot? Ha együtt sírunk, akkor együtt is nevessünk!)
Az ellenzék pártjai is beálltak a politikai haszonlesők sorába: szinte egyöntetűen támogatták a kárrendezési törvényt. Hiába hárítanák ők a költségeket az MNB-re, az egyéni kockázat közösségivé varázslásán ez sem változtatna, hiszen a jegybankban keletkező nyereség az államé (állampolgároké), még ha a függetlenségével visszaélő mai vezetés a magáénak is érzi. Ha a kormány és az MNB elismerné saját felelősségét, annak személyi konzekvenciákkal (leváltásokkal, lemondásokkal) kellene járnia, amit egy méltányos, a fiktív kötvényekre legfeljebb a Beva-plafonig kiterjedő kártalanítás kísérhetne. Az ezen felüli követelések pedig csak a felszámolt vagyonból nyerhetnének némi megtérülést. A jogi konzekvenciák levonása is indokolt: be kellene végre zárni a közpénzek kezelését szabályozó államháztartási törvény kiskapuit.
A felelősséghárítás és a politikai haszonszerzés közös oltárán a kormánypárt – nem meglepő módon – az ügyben nem sáros pénzügyi szektort látja célszerűnek beáldozni. A betétesek és befektetők védelmét ésszerű mértékben szolgáló két kockázatközösség (OBA, Beva) mellett most egyenesen kockázatkommunizmust teremtene: ezután minden nagyobb hozam reményében komoly rizikót vállaló befektető okkal bízhat benne, hogy kockázata költségét a szektor egészére szétterítheti. Végképp értelmét veszti, hogy a megtakarítással rendelkezők a kockázat és a hozam közötti mérlegelés alapján sokféle pénzügyi termékfajta között válogassanak.
A most kijelölt szép új jövőhöz vezető úton nincs más logikus lépés, mint megszüntetni az állampapírnál kockázatosabb befektetési módozatokat. Máskülönben az egekbe szökő erkölcsi kockázat (moral hazard) az egész pénzügyi piacot maga alá temeti.
