1966-ot írtunk, tizenkilenc éves voltam, magyar–francia szakos egyetemista. Valami kis casting után engem ért a megtiszteltetés, hogy egy háromfős küldöttség tagjaként/tolmácsaként átadjam a magyar tanuló ifjúság társadalmi munkával összegyűjtött sokmilliós adományát, helyesebben a szolidaritás szimbolikus-tárgyiasult bizonyítékait. A csomagban sok minden volt a matyó terítőtől vérplazmán át géppisztolyig. Izgalmas út volt. Először is többnapos kényszermegállót tartottunk a „kulturális forradalom” sújtotta Pekingben, mert lemaradtunk a hanoi járatról. Vietnamban éjszakákat zötyögtünk dzsipen az úgynevezett Ho Si Minh-ösvényen, amelyen a hadi utánpótlás jutott el a vietkongoknak, találkoztunk az „ösvény” (valójában úthálózat) legendás névadójával, kitüntetést adtunk át a hamrongi híd hős védőinek (bár a ceremóniát megzavarta, hogy amerikai repülőgépek tűntek fel a légtérben, és még lőttek is), láttunk gyönyörű tájakat, beszélgettem franciául érdekes emberekkel.
Csak épp tolmácsolni nem kellett. Arra volt hivatalos tolmács, egy Pesten végzett vietnami fiatalember. Így élményeim részletezését (különös tekintettel a mongóliai kalandokra) majd más fórumon tárom az olvasóközönség elé, vagy – ami még valószínűbb – továbbra is az unokáimat traktálom velük.
Nem, mégsem állom meg, hogy fel ne idézzem: hazafelé, adminisztratív hiba miatt lemaradtam a pesti gépről, és Moszkvában rekedtem két napra. Egyedül, holmi nélkül (a bőröndöm Ferihegyen várt), tizenöt kopek készpénzzel, de „gyiligáciaként”. Lakosztály a felhőkarcoló Ukrajna hotelban, ZIL luxusautó sofőrrel… És, hogy legyen egy igazi pont fordítva: külön tolmács. Tolmács a tolmácsnak.
Fordítanom tehát nem kellett első szakmai utamon, de tapasztalatot bőségesen szereztem. Például azt, hogy a nemzetközi ifjúsági mozgalomban – tisztelet a kivételnek és egész Vietnamnak – isznak az elvtársak. Isznak, sőt vedelnek, és kedves foglalatosságuk itatni, ha véletlenül fiatal keveredik a társaságba. A következő évek során az italelhárítás és -elpocsékolás változatos módszereivel védelmeztem magamat és a külhoniakat. Okultam mongóliai kudarcomból (na tessék, mégis visszatérek a kezdetekhez): annyi vodkát locsoltam az asztal alá, hogy kifolyt a túlsó oldalon; lett nemulass, de ez már tényleg maradjon unokatrakta.
A piálásnak megvoltak a szakmai következményei. Egyes KISZ-es, szakszervezeti vagy pártalfőemberek munkaétkezésekre specializálódtak. A drága italok kiválasztásával és elfogyasztásával voltak elfoglalva, nem érdekelte őket, hogy mit mond a vendég (lásd Barna Imre szaktársam hasonló tapasztalatait, Hermina!, Magyar Narancs, 2014. december 4.), ők maguk pedig a látszat kedvéért jó hosszan mondták a semmit. Egy KISZ KB-titkár volt az abszolút bajnok. Ő még a sokadik Courvoisier elfogyasztása közben is értelmes képet bírt vágni, és kerek mondatokban fosta a szót. Elgondolkozva nézett partnerére az elegáns étteremben az államköltségen vételezett kubai szivar füstje mögül, én pedig tolmácsolásnak álcázott különbeszélgetést folytattam magammal és az Humanité újságírójával, iparkodva, hogy minden válasznak legyen értelme, hossza megfeleljen a titkár elvtárs szövegének, és a franciában is szerepeljenek a minden nyelven érthető kulcsszavak.
Egy másik KISZ KB-titkárral ’68 kora tavaszán jártam Párizsban a francia Kommunista mozgalom kongresszusán. A mozgalomnak akkoriban négy szervezete volt, a munkásoké, a lányoké, a diákoké és a parasztoké, ha ugyan jól emlékszem. Nem biztos, hogy jól emlékszem, pedig hát illene, hiszen emberünk a fejből előadandó rövid üdvözlő szónoklaton kívül csak a szervezetek számát jegyezte meg az őt felokosítani hivatott brosúrából, és mivel biztonsági játékos volt, és nem akart butaságot kérdezni, minden új beszélőpartnerétől a jól elsajátított adat iránt tudakozódott. Közben egész Franciaország forrongott, igazán lett volna mi iránt érdeklődni. Az elutazás előtti estén ivászatot rendezett a szovjet Komszomol-küldöttség a béketábori vendégeknek. Volt ott szem-szájnak ingere és hányingere, minden, amit a szocialista tábor szeszipara megtermelt. (Csak a mi fütyülős barackunk hiányzott, mert érkezéskor mindkét palack eltört a repibőröndben, pálinkaszaggal árasztva el a Le Bourget repülőteret.) A diplomáciai manőverek közepette (jaj, azok a különutas románok, bársonyos forradalmár csehszlovákok!) folyt a kisded játék: leitatni az egyetlen fiatalt. Vitézül helyt álltam, benyakaltam jó pár pohárnyi vodkát, illetve annak látszó vizet. Vicces-öklendezős részegnek tettettem magam, mehettem aludni. A titkár elvtárs viszont csakugyan berúgott, és másnap a búcsúebéden ismét a szervezetek számával hozakodott elő. Következett a szokásos skizo-párbeszéd. Rettenetes és nemtelen volt a bosszúm: jércecombnak hazudtam a petrezselymes békacombot, és csak akkor fedtem fel az igazságot, amikor már evett belőle. A katzenjammeros szerencsétlen megragadta a citromos (vagy ecetes) vízzel teli kézmosó tálkát, és az asztaltársaság ámulatára nagyot húzott belőle. Aztán húzott a mosdóba.
A felkészületlenségnek nem volt határa, egyszer még országhatára sem. Egy megyei szakszervezeti vezető nem olvasta el a számára készített másfél oldalas tájékoztatót, és Kairóban még azt hitte, hogy Damaszkusz, ahová megyünk, Irak fővárosa. Volt meglepetés.
Mint ahogy az a francia Lukács-kutató is meglepődött, akinek egyszer szó szerint lefordítottam, amit le kellett fordítanom. Egyetlen mondat olyan hatással volt rá, hogy lecsúszott a Mercedes üléséről. Ahogy a fentiekből kitetszik, tolmácsként meg-megszegtem a szakma szűken vett szabályait. Lepleztem a tudatlanságot, bunkóságot. Aztán abbahagytam a rendszerhű szöveghűtlenkedést. És arcizmom se rándult, amidőn a lelkesedéstől fűtött, egyéni előadásmódot is híven követve, tolmácsoltam a Bács-Kiskun megyei ideológiatitkár szavait:
– A megye legnagyobb sertéshizlaló telepe – intett ki az autóból. – Mert francia elvtársamnak tudni kell, hogy a mi megyénkben a disznó a jövő útja a szocalizmus felé.
