Bognár Róbert: Pont fordítva

Tolmácsutakon

  • Bognár Róbert
  • 2016. október 1.

Egotrip

Első tolmácsutam rögtön a távoli Észak-Vietnamba vezetett.

1966-ot írtunk, tizenkilenc éves voltam, magyar–francia szakos egyetemista. Valami kis casting után engem ért a megtiszteltetés, hogy egy háromfős küldöttség tagjaként/tolmácsaként átadjam a magyar tanuló ifjúság társadalmi munkával összegyűjtött sokmilliós adományát, helyesebben a szolidaritás szimbolikus-tárgyiasult bizonyítékait. A csomagban sok minden volt a matyó terítőtől vérplazmán át géppisztolyig. Izgalmas út volt. Először is többnapos kényszermegállót tartottunk a „kulturális forradalom” sújtotta Pekingben, mert lemaradtunk a hanoi járatról. Vietnamban éjszakákat zötyögtünk dzsipen az úgynevezett Ho Si Minh-ösvényen, amelyen a hadi utánpótlás jutott el a vietkongoknak, találkoztunk az „ösvény” (valójában úthálózat) legendás névadójával, kitüntetést adtunk át a hamrongi híd hős védőinek (bár a ceremóniát megzavarta, hogy amerikai repülőgépek tűntek fel a légtérben, és még lőttek is), láttunk gyönyörű tájakat, beszélgettem franciául érdekes emberekkel.

Csak épp tolmácsolni nem kellett. Arra volt hivatalos tolmács, egy Pesten végzett vietnami fiatalember. Így élményeim részletezését (különös tekintettel a mongóliai kalandokra) majd más fórumon tárom az olvasóközönség elé, vagy – ami még valószínűbb – továbbra is az unokáimat traktálom velük.

Nem, mégsem állom meg, hogy fel ne idézzem: hazafelé, adminisztratív hiba miatt lemaradtam a pesti gépről, és Moszkvában rekedtem két napra. Egyedül, holmi nélkül (a bőröndöm Ferihegyen várt), tizenöt kopek készpénzzel, de „gyiligáciaként”. Lakosztály a felhőkarcoló Ukrajna hotelban, ZIL luxusautó sofőrrel… És, hogy legyen egy igazi pont fordítva: külön tolmács. Tolmács a tolmácsnak.

Fordítanom tehát nem kellett első szakmai utamon, de tapasztalatot bőségesen szereztem. Például azt, hogy a nemzetközi ifjúsági mozgalomban – tisztelet a kivételnek és egész Vietnamnak – isznak az elvtársak. Isznak, sőt vedelnek, és kedves foglalatosságuk itatni, ha véletlenül fiatal keveredik a társaságba. A következő évek során az italelhárítás és -elpocsékolás változatos módszereivel védelmeztem magamat és a külhoniakat. Okultam mongóliai kudarcomból (na tessék, mégis visszatérek a kezdetekhez): annyi vodkát locsoltam az asztal alá, hogy kifolyt a túlsó oldalon; lett nemulass, de ez már tényleg maradjon unokatrakta.

A piálásnak megvoltak a szakmai következményei. Egyes KISZ-es, szakszervezeti vagy pártalfőemberek munkaétkezésekre specializálódtak. A drága italok kiválasztásával és elfogyasztásával voltak elfoglalva, nem érdekelte őket, hogy mit mond a vendég (lásd Barna Imre szaktársam hasonló tapasztalatait, Hermina!, Magyar Narancs, 2014. december 4.), ők maguk pedig a látszat kedvéért jó hosszan mondták a semmit. Egy KISZ KB-titkár volt az abszolút bajnok. Ő még a sokadik Courvoisier elfogyasztása közben is értelmes képet bírt vágni, és kerek mondatokban fosta a szót. Elgondolkozva nézett partnerére az elegáns étteremben az államköltségen vételezett kubai szivar füstje mögül, én pedig tolmácsolásnak álcázott különbeszélgetést folytattam magammal és az Humanité újságírójával, iparkodva, hogy minden válasznak legyen értelme, hossza megfeleljen a titkár elvtárs szövegének, és a franciában is szerepeljenek a minden nyelven érthető kulcsszavak.

Egy másik KISZ KB-titkárral ’68 kora tavaszán jártam Párizsban a francia Kommunista mozgalom kongresszusán. A mozgalomnak akkoriban négy szervezete volt, a munkásoké, a lányoké, a diákoké és a parasztoké, ha ugyan jól emlékszem. Nem biztos, hogy jól emlékszem, pedig hát illene, hiszen emberünk a fejből előadandó rövid üdvözlő szónoklaton kívül csak a szervezetek számát jegyezte meg az őt felokosítani hivatott brosúrából, és mivel biztonsági játékos volt, és nem akart butaságot kérdezni, minden új beszélőpartnerétől a jól elsajátított adat iránt tudakozódott. Közben egész Franciaország forrongott, igazán lett volna mi iránt érdeklődni. Az elutazás előtti estén ivászatot rendezett a szovjet Komszomol-küldöttség a béketábori vendégeknek. Volt ott szem-szájnak ingere és hányingere, minden, amit a szocialista tábor szeszipara megtermelt. (Csak a mi fütyülős barackunk hiányzott, mert érkezéskor mindkét palack eltört a repibőröndben, pálinkaszaggal árasztva el a Le Bourget repülőteret.) A diplomáciai manőverek közepette (jaj, azok a különutas románok, bársonyos forradalmár csehszlovákok!) folyt a kisded játék: leitatni az egyetlen fiatalt. Vitézül helyt álltam, benyakaltam jó pár pohárnyi vodkát, illetve annak látszó vizet. Vicces-öklendezős részegnek tettettem magam, mehettem aludni. A titkár elvtárs viszont csakugyan berúgott, és másnap a búcsúebéden ismét a szervezetek számával hozakodott elő. Következett a szokásos skizo-párbeszéd. Rettenetes és nemtelen volt a bosszúm: jércecombnak hazudtam a petrezselymes békacombot, és csak akkor fedtem fel az igazságot, amikor már evett belőle. A katzenjammeros szerencsétlen megragadta a citromos (vagy ecetes) vízzel teli kézmosó tálkát, és az asztaltársaság ámulatára nagyot húzott belőle. Aztán húzott a mosdóba.

A felkészületlenségnek nem volt határa, egyszer még országhatára sem. Egy megyei szakszervezeti vezető nem olvasta el a számára készített másfél oldalas tájékoztatót, és Kairóban még azt hitte, hogy Damaszkusz, ahová megyünk, Irak fővárosa. Volt meglepetés.

Mint ahogy az a francia Lukács-kutató is meglepődött, akinek egyszer szó szerint lefordítottam, amit le kellett fordítanom. Egyetlen mondat olyan hatással volt rá, hogy lecsúszott a Mercedes üléséről. Ahogy a fentiekből kitetszik, tolmácsként meg-megszegtem a szakma szűken vett szabályait. Lepleztem a tudatlanságot, bunkóságot. Aztán abbahagytam a rendszerhű szöveghűtlenkedést. És arcizmom se rándult, amidőn a lelkesedéstől fűtött, egyéni előadásmódot is híven követve, tolmácsoltam a Bács-Kiskun megyei ideológiatitkár szavait:

– A megye legnagyobb sertéshizlaló telepe – intett ki az autóból. – Mert francia elvtársamnak tudni kell, hogy a mi megyénkben a disznó a jövő útja a szocalizmus felé.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.