II. Lajos bajor király halála a hivatalos verzió szerint baleset, esetleg öngyilkosság volt – ám a bajor parasztoknak már akkor sem lehetett bemesélni, hogy amikor a poroszok épp a német egységbe szuszakolják bele a bajorokat, a függetlenségpárti király csak úgy, ukmukfukk belefullad valami tóba. A környékbeli fogadókban máig nem hiszi el egyetlen törzsvendég sem, hogy Kini – ahogy a bajorok az ő Lajosukat hívják – nem a poroszok, a német egység áldozata lett.
A Habsburgokkal rokon II. Lajos persze nem volt annyira függetlenségpárti, amennyire azt mai honfitársai gondolják. Impozáns palotaépítései súlyos adósságba verték a bajor államot – és a müncheni udvar a német egységgel szabadult volna e terhektől. A bajor falvak népe viszont inkább úgy tudja, hogy II. Lajost nem érdekelték az adósságok, elvégre nem volt sem sváb, sem északi protestáns, hogy holmi pénzügyeknek rendelje alá az álmait.
A hóbortos király a mai napig elmaradhatatlan kelléke a bajor folklórnak. Bőrgatya, fehér virsli, literes söröskrigli, mézeskalács szív, II. Lajos-portré: ez alapfelszerelés bármely tisztességes bajor sörözőben. München hajnalig melegkonyhát üzemelő kocsmájában, a Wienerplatz mögött a tulajdonos önmagát festette fel II. Lajosként a falra. Valamiféle reakciós ellenállásról van szó – gondolhatnánk. Ám Kini távolról sem csupán a CSU tulajdona. Pár éve például összeállt egy bizottság Münchenben, amely a nácik által tönkretett II. Lajos-szobor visszaállítását követeli. És kik a fő kezdeményezők? Christian Ude, München egykori szocdem polgármestere, meg Alexander Miklosy, a müncheni melegpárt, a Rózsaszín Lista politikusa, az egyik belvárosi kerület elöljárója. A katolikus parasztság mellett II. Lajos legtöbb támogatója talán a müncheni melegszcénából származik. Fassbinder egykori törzshelyén, a Deutsche Eichében is II. Lajos portréja függ, s aláírásunkkal támogathatjuk a szoborállítást. Amikor azt látjuk, hogy a CSU sátra alatt egy apáca és egy melegjogi aktivista agitál azért, hogy II. Lajos királynak emlékműve legyen a müncheni hipszternegyedben, valamicskét megsejthetünk a bajor lélek összetettségéből. (Még ha meg persze nem is érthetjük.)
II. Lajost kedvelni tehát semmiképp sem a jobboldal kiváltsága, ahogy a bajor patriotizmus sem az. Itt még a kommunisták is népviseletben szerepelnek a plakátokon. A bajoroktól nem áll távol a forradalmiság – végül is a budapesti után éppen Münchenben alakult meg Európa második tanácsköztársasága. Kezdeti kedélyességét jelzi, hogy a forradalmárok az elüldözött királyt visszaengedték a palotájába, mert kiderült, hogy ott felejtette a bőröndjeit. (Amúgy Sárvárig menekült az utolsó bajor király; s kisvártatva a forradalom, majd az ellenforradalom is menthetetlenül irgalmatlan vérengzésbe torkollott.)
II. Lajos a legfontosabb uralkodó mind közül, a többieknek már a nevét is csak szórványosan őrzi az emlékezet (bár nem nehéz tippelni: Miksával vagy Ottóval nem tévedhetünk nagyot). II. Lajos azonban, e romantikus álmodozó király, akinek kastélyai megihlették Walt Disneyt is, és aki végül a München melletti tóban vesztette életét, a maga esztétikumával a mai napig meghatározza a bajor identitást. Pár évvel ezelőtt a müncheni zöldek egyik vezető politikusa, aki a keresztségben a Lajos nevet kapta, a plakátjain II. Lajosnak öltözve pózolt: „Bajorországnak megint egy Lajos kell” – ígérte a baloldali politikus. Északról nézve bajor giccsnek, ellentmondások kusza halmazának, furcsaságnak látszik ez a kultusz. E barokkos jelenséget egy olasz vagy osztrák tényleg könnyebben tudná megérteni, átérezni, mint egy hamburgi polgár. II. Lajos a hűvösebb megítélés szerint elmeháborodott, túlköltekező, az államügyeket hanyagoló, felelőtlen uralkodó volt.
Nemrég azonban előkerült egy olyan levél, amely más megvilágításba helyezi II. Lajos utolsó napjait. Kék-fehér fénybe, egészen pontosan. E dokumentum – vélhetően II. Lajos halála előtti utolsó levele – éppen nem egy bolondot fest elénk. Kini arról számol be az apjának, hogy puccstól tart, s pontosan leírja mindazon háttérintrikákat, amelyek miatt egyes kormánykörök jobbnak látták őt őrültté nyilvánítani és a Starnberger Seehez küldeni. Konkrétan arról számol be, hogy egy miniszter kezdeményezésére le akarták őt fogni, és más helyre szállítani. Tény, hogy II. Lajost felkereste egy bizottság, amely cselekvőképtelenné akarta nyilvánítani. A hivatalos verzió szerint a király elméje ekkor már teljesen elborult. A megtalált levél azonban éppen azt bizonyítja, hogy nagyon is jól látta, mire készülnek ellene. Felpanaszolja azt is, hogy tudatosan terjesztenek olyan pletykákat róla, miszerint beteg lenne. „Minő alávalóság!”
Ugyanez a kérdés foglalkoztathatta a helyieket is. Amikor ugyanis megérkezett az első bizottság, hogy a királyt lemondásra kényszerítse, a falu népe nekik támadt: önkéntes tűzoltók és sodrófával felfegyverzett asszonyok keltek uralkodójuk védelmére.
A Süddeutsche Zeitung szerint szebb operettjelenetet el se lehet képzelni annál, mint hogy önkéntes tűzoltók védik a királyt a Münchenből jött miniszter uraktól. Az aláfestést talán fúvószenekar adta, a háttérben az Alpok és a hegyoldalon megcsillanó napsugarak keretezték a történetet.
„Értem ne ontson senki vért” – intette nyugalomra II. Lajos alattvalóit. Gudden doktor mégis elmerokkantnak nyilvánította a királyt, noha komolyabban meg sem vizsgálta – bizonyítékként elég volt neki II. Lajos örök terve az Alpok feletti kötélvasútról. Az orvos szerint normális ember ilyet nem akarhat.
A királyi levél felbukkanása után azonnal megszólalt Peter Gauwailer, a CSU ökle, aki – büntetőjogászként! – „államcsínynek” nyilvánította az eseményeket.
Ha II. Lajost nem viszik kényszerrel és jogtalanul a Starnberger Seehez, nem fullad bele a tóba. A német egységet azonban ő sem akadályozta volna meg. Ráadásul ha ágyban, párnák között hal meg, a királyt talán már rég el is felejtették volna a bajorok.
