Szerintem ugyanis a népek eredetének kutatása bonyolult és szinte misztikus valami. Mulatságos, hogy a nemzettudatunkban gyökerésző tudósaink még ma is egy millennium kori fikciót neveznek a magyarság eredetének. A szüleimtől sok mindent hallottam a nagyszüleimről, de szinte semmit sem tudok a nyolc dédszülőmről vagy a tizenhat ükszülőmről. Elképesztő, hogy az elmúlt öt évszázad alatt nekem (mint bárki másnak is) húsz nemzedéknyi, azaz milliónyi ősöm lehetett: 2+22+23+24+... 220 (220 = 1 048 576). Lehet, hogy az egyik ősöm (nevezzük Bendegúznak) Verecke híres útján érkezett – lovon vagy ökörszekéren (két pár ökör tevé a fogatot), így a szláv, zsidó, német és netán szaracén vér mellett Bendegúznak vére is ott csörgedezhet ereimben. Ha meglelnénk a jó Bendegúz porló csontjait, tennék is egy szál virágot a sírjára – vagy akár egy kavicsot.
A magyar nép hun gyökereit kereső, főként Kézai Simon krónikája nyomán kialakult elképzelés hívei az utóbbi időben meglehetős médiafigyelemnek örvendenek. A finnugor rokonságról szóló akadémiai konszenzus foszladozik, a magyarok ki vannak éhezve valami izgalmasabbra, nemesebbre. Ők hisznek a hun-szittya atyafiságot már akadémiai pozíciókból hirdető nemzeti alternatívoknak, akik váltig állítják, hogy a finnugor elmélet idegen háttérerők praktikája, sötét törekvés a tudományos igazság és a nemzeti büszkeség elfojtására.
Hunor és Magor Meótiszának (az Azovi-tengernek) a keleti oldalán, a hun-magyar csodaszarvasmítosz szülőföldjén kereste és lelte meg a magyarság eredetének nyomait M. Lezsák Gabriella, a Magyar Tudományos Akadémia BK Magyar Őstörténeti Témacsoportjának kutatója által vezetett csapat. Bejárván a Kubán vidékét, a helyi múzeumokban sok olyan, korai tárgyi emléket fedeztek fel, amelyek nagy hasonlóságot mutatnak a honfoglalás kori anyaggal. Lezsák ebből a premisszából jutott el valahogy addig a végkövetkeztetésig, hogy a finnugor elmélet tévedés, sőt szándékos torzítás.
Közben a Török Tibor által vezetett szegedi genetikuscsapat azzal a tézissel állt elő, hogy a honfoglaló magyarokban hun komponens feltételezhető, mert a honfoglalás kori sírokban talált emberi maradványok genetikai anyaga a korábbi hun birodalom területéről ered. A feltevésük egyik gyenge pontja az, hogy a kéttucatnyi feltárt honfoglalás kori temetőben található genetikai anyagot nem lehet a hunokéval összevetni, mivel az utóbbi nem maradt fenn. Nem létezik hun nyelvi anyag sem, bár az egykorú források számos nevet megőriztek. Ezek zömét török eredetűnek vélik, és az a feltevés valószínű, hogy a hunok etnikailag kevert, de zömében törökségi nép voltak.
A média jó harsányan hirdeti, hogy párducos hun eleink létének agyonhallgatása, gyökereink lábbal tipratása a bécsi udvar, majd a kommunista hatalom ügynökeinek műve volt – nemzeti önbecsülésünk megtörése céljából. De eljött már az igazság pillanata. M. Lezsák Gabriella megjegyzi, hogy a nemzeti identitásról van szó, és az eredetkutatás nemzetstratégiai kérdés. Ő és harcostársai hangsúlyozzák, hogy a finnugor elmélet csupán nyelvi jellegű, a genetikai és antropológiai tények mást mutatnak. Valóban kifejezetten nyelvi elméletről van szó, és megdöbbentő az a tény, hogy a nyelv legmélyebb rétegét érintő és tömegesen (sok száz szó etimológiájában) kimutatható affinitás alig tükröződik az érintett finnugor népek genetikai állományában – noha a nyelvi affinitások ilyen tömege valamiféle együttélést feltételez, az pedig genetikai kapcsolatot. A kérdés tehát jogos, de persze megfordítható: ha a politika egy nemzetstratégiailag izgalmasabb elméletet léptet a szertelen finnugorkodás helyébe, akkor mi a teendő a nyelvrokonságot alátámasztó tényekkel?
Van itt valami, ami talán nem köztudott. Egy régi tanulmányomban már írtam arról, hogy 1785 és 1790 között terjedt el az angol, majd a francia és a német tudományos diskurzusban az a gondolat, hogy a népek és kultúrák ősi történelmét már csak a nyelvek vizsgálata, összehasonlítása révén lehet megismerni. Az összehasonlító nyelvészet első mesterei a romantika korában kezdték el megrajzolni a nyelvek családfáit (indoeurópai, urál-altaji/finnugor, sémi), és számukra a nyelv eszköz volt, amely révén, úgy hitték, rekonstruálható az ősi történelem, a népek genealógiája. Schlegel, a tudományalapító atyák egyike 1808-ban így ír: „a régi nyelvek, amelyek családfáját a főágakig követtük (…) az emberiség történetének olyan emlékei, amelyek a kőből készülteknél tanulságosabbak és nélkülözhetetlenebbek”. Ma is létezik a hagyományos elvárás a nyelvésszel szemben: a nyelvészet azonban képtelen a történelem segédtudományává válni, csak ötleteket és adalékokat képes szállítani. Igaz, sok nyelvész kollégánk szeretné táplálni ezt az illúziót.
A népek és nyelvek története elképesztő mértékben tér el egymástól, bár a közvetlen tapasztalatunk épphogy a népnek és nyelvének az állandóságát sugallja. A középkor kezdete óta mintegy kétszáz etnikus nyelvcserét dokumentált a nyelvészet. A legismertebbek: a (germán) frankok, lombardok és gótok beolvadtak a galliai, itáliai és hispániai latin népességbe, a bolgár-törökök a szlávságba, a (balti) poroszok, a litvánok rokonai a németségbe, a normann franciák az angol népességbe stb. A mandzsuk egy Kínát meghódító (1644) altaji nyelvű nép utódai. Ma a sokmilliónyi mandzsu népességből már csak azoknak az utódai használják a nyelvet (az irodalmi mandzsu leágazását), akiket egykor Kína nyugati peremvidékének a védelmére vezényeltek. Én akkor értettem meg a nyelvcserék jelentőségét az írott források előtti korban, amikor jó három évtizede Ószakában, egy mandzsu kínai diáktársam meglátta az íróasztalomon Haenisch Mandschu-Grammatik c. munkáját, és az írás láttán megkérdezte, hogy mongolul tanulok-e. Amikor elárultam neki a titkot (mármint, hogy az ősei egykor nem kínaiul beszéltek) őszintén megdöbbent, és megkért, hogy olvassak fel neki a könyvből. Pedig a mandzsu nyelv beszélőivel ő ugyan már nem, de a nagyszülei még akár találkozhattak is.
Elhiszem, hogy lehet valamit tudni a rokon nyelvek összehasonlítása, a rekonstruált szókincs alapján az évezredekkel korábban élt ősnép gazdasági kultúrájáról, a használati tárgyakról és a világról, amelyben éltek. De ez más, mint az a törekvés, hogy valóra váltsuk a romantika korának álmát, azaz hogy a feltételezhető közös szókincs alapján rekonstruáljuk az ősi alapnyelvet beszélő nép szokásait, törvényeit, vallási képzeteit, művészetét. Olyan ez, mintha a Feszty-körkép alapján próbálná valaki rekonstruálni a honfoglalást.