Cseresnyési László: Nyelv és neurózis

Bendegúznak vére

Egotrip

Nemrég több magyar tudós is szinte egyszerre adott hírt arról, hogy hatalmas áttörést ért el őstörténetünk titkának megfejtésében. Gratulálok, és nekik is ajánlom ezt az írást, de főként azoknak az olvasóknak, akik kevésbé jártasak a nép és nyelv eredetének misztikus tudományában.

Szerintem ugyanis a népek eredetének kutatása bonyolult és szinte misztikus valami. Mulatságos, hogy a nemzettudatunkban gyökerésző tudósaink még ma is egy millennium kori fikciót neveznek a magyarság eredetének. A szüleimtől sok mindent hallottam a nagyszüleimről, de szinte semmit sem tudok a nyolc dédszülőmről vagy a tizenhat ükszülőmről. Elképesztő, hogy az elmúlt öt évszázad alatt nekem (mint bárki másnak is) húsz nemzedéknyi, azaz milliónyi ősöm lehetett: 2+22+23+24+... 220 (220 = 1 048 576). Lehet, hogy az egyik ősöm (nevezzük Bendegúznak) Verecke híres útján érkezett – lovon vagy ökörszekéren (két pár ökör tevé a fogatot), így a szláv, zsidó, német és netán szaracén vér mellett Bendegúznak vére is ott csörgedezhet ereimben. Ha meglelnénk a jó Bendegúz porló csontjait, tennék is egy szál virágot a sírjára – vagy akár egy kavicsot.

A magyar nép hun gyökereit kereső, főként Kézai Simon krónikája nyomán kialakult elképzelés hívei az utóbbi időben meglehetős médiafigyelemnek örvendenek. A finnugor rokonságról szóló akadémiai konszenzus foszladozik, a magyarok ki vannak éhezve valami izgalmasabbra, nemesebbre. Ők hisznek a hun-szittya atyafiságot már akadémiai pozí­ciókból hirdető nemzeti alternatívoknak, akik váltig állítják, hogy a finnugor elmélet idegen háttérerők praktikája, sötét törekvés a tudományos igazság és a nemzeti büszkeség elfojtására.

Hunor és Magor Meótiszának (az Azovi-tengernek) a keleti oldalán, a hun-magyar csodaszarvasmítosz szülőföldjén kereste és lelte meg a magyarság eredetének nyomait M. Lezsák Gabriella, a Magyar Tudományos Akadémia BK Magyar Őstörténeti Témacsoportjának kutatója által vezetett csapat. Bejárván a Kubán vidékét, a helyi múzeumokban sok olyan, korai tárgyi emléket fedeztek fel, amelyek nagy hasonlóságot mutatnak a honfoglalás kori anyaggal. Lezsák ebből a premisszából jutott el valahogy addig a végkövetkeztetésig, hogy a finnugor elmélet tévedés, sőt szándékos torzítás.

Közben a Török Tibor által vezetett szegedi genetikuscsapat azzal a tézissel állt elő, hogy a honfoglaló magyarokban hun komponens feltételezhető, mert a honfoglalás kori sírokban talált emberi maradványok genetikai anyaga a korábbi hun birodalom területéről ered. A feltevésük egyik gyenge pontja az, hogy a kéttucatnyi feltárt honfoglalás kori temetőben található genetikai anyagot nem lehet a hunokéval összevetni, mivel az utóbbi nem maradt fenn. Nem létezik hun nyelvi anyag sem, bár az egykorú források számos nevet megőriztek. Ezek zömét török eredetűnek vélik, és az a feltevés valószínű, hogy a hunok etnikailag kevert, de zömében törökségi nép voltak.

A média jó harsányan hirdeti, hogy párducos hun eleink létének agyonhallgatása, gyökereink lábbal tipratása a bécsi udvar, majd a kommunista hatalom ügynökeinek műve volt – nemzeti önbecsülésünk megtörése céljából. De eljött már az igazság pillanata. M. Lezsák Gabriella megjegyzi, hogy a nemzeti identitásról van szó, és az eredetkutatás nemzetstratégiai kérdés. Ő és harcostársai hangsúlyozzák, hogy a finnugor elmélet csupán nyelvi jellegű, a genetikai és antropológiai tények mást mutatnak. Valóban kifejezetten nyelvi elméletről van szó, és megdöbbentő az a tény, hogy a nyelv legmélyebb rétegét érintő és tömegesen (sok száz szó etimológiájában) kimutatható affinitás alig tükröződik az érintett finn­ugor népek genetikai állományában – noha a nyelvi affinitások ilyen tömege valamiféle együttélést feltételez, az pedig genetikai kapcsolatot. A kérdés tehát jogos, de persze megfordítható: ha a politika egy nemzetstratégiai­lag izgalmasabb elméletet léptet a szertelen finnugorkodás helyébe, akkor mi a teendő a nyelvrokonságot alátámasztó tényekkel?

Van itt valami, ami talán nem köztudott. Egy régi tanulmányomban már írtam arról, hogy 1785 és 1790 között terjedt el az angol, majd a francia és a német tudományos diskurzusban az a gondolat, hogy a népek és kultúrák ősi történelmét már csak a nyelvek vizsgálata, összehasonlítása révén lehet megismerni. Az összehasonlító nyelvészet első mesterei a romantika korában kezdték el megrajzolni a nyelvek családfáit (indoeurópai, urál-altaji/finnugor, sémi), és számukra a nyelv eszköz volt, amely révén, úgy hitték, rekonstruálható az ősi történelem, a népek genealógiája. Schlegel, a tudományalapító atyák egyike 1808-ban így ír: „a régi nyelvek, amelyek családfáját a főágakig követtük (…) az emberiség történetének olyan emlékei, amelyek a kőből készülteknél tanulságosabbak és nélkülözhetetlenebbek”. Ma is létezik a hagyományos elvárás a nyelvésszel szemben: a nyelvészet azonban képtelen a történelem segédtudományává válni, csak ötleteket és adalékokat képes szállítani. Igaz, sok nyelvész kollégánk szeretné táplálni ezt az illúziót.

A népek és nyelvek története elképesztő mértékben tér el egymástól, bár a közvetlen tapasztalatunk épphogy a népnek és nyelvének az állandóságát sugallja. A középkor kezdete óta mintegy kétszáz etnikus nyelvcserét dokumentált a nyelvészet. A legismertebbek: a (germán) frankok, lombardok és gótok beolvadtak a galliai, itáliai és hispániai latin népességbe, a bolgár-törökök a szlávságba, a (balti) poroszok, a litvánok rokonai a németségbe, a normann franciák az angol népességbe stb. A mandzsuk egy Kínát meghódító (1644) altaji nyelvű nép utódai. Ma a sokmilliónyi mandzsu népességből már csak azoknak az utódai használják a nyelvet (az irodalmi mandzsu leágazását), akiket egykor Kína nyugati peremvidékének a védelmére vezényeltek. Én akkor értettem meg a nyelvcserék jelentőségét az írott források előtti korban, amikor jó három évtizede Ószakában, egy mandzsu kínai diáktársam meglátta az íróasztalomon Haenisch Mandschu-Grammatik c. munkáját, és az írás láttán megkérdezte, hogy mongolul tanulok-e. Amikor elárultam neki a titkot (mármint, hogy az ősei egykor nem kínaiul beszéltek) őszintén megdöbbent, és megkért, hogy olvassak fel neki a könyvből. Pedig a mandzsu nyelv beszélőivel ő ugyan már nem, de a nagyszülei még akár találkozhattak is.

Elhiszem, hogy lehet valamit tudni a rokon nyelvek összehasonlítása, a rekonstruált szókincs alapján az évezredekkel korábban élt ősnép gazdasági kultúrájáról, a használati tárgyakról és a világról, amelyben éltek. De ez más, mint az a törekvés, hogy valóra váltsuk a romantika korának álmát, azaz hogy a feltételezhető közös szókincs alapján rekonstruáljuk az ősi alapnyelvet beszélő nép szokásait, törvényeit, vallási képzeteit, művészetét. Olyan ez, mintha a Feszty-körkép alapján próbálná valaki rekonstruálni a honfoglalást.

Neked ajánljuk