Nem a bányászsztrájkokba vagy a közszolgáltatások privatizációjába, még csak nem is a személyes konfliktusokba, hanem egy egyszerű helyi adó bevezetésébe. A lakóhelyi járulék, ismertebb nevén a fejadó harminc éve, 1989-ben indult útjára Skóciában, egy év múlva Angliában és Walesben is bevezették. Kudarcának okai mellett ebben az írásban arra is választ keresünk, hogy mikor érdemes visszafordulni mégoly remeknek is tűnő adók és díjak bevezetésénél.
Nagy-Britanniában korábban a helyi önkormányzatok önfinanszírozásának legfontosabb eszköze az ingatlanadó volt, amelyet a piaci érték után a tulajdonosok fizettek meg. Ezt a sarcot nemcsak az érintettek sérelmezték, hanem szószólójuk, a Konzervatív Párt is régóta bírálta. A toryk azokra az idős hölgyekre mutogattak, akik egyedül állták az adót, míg a bérlők több keresőből álló, ingyenélő családja egy pennyt sem áldozott az önkormányzat szolgáltatásaira. Thatcher akkoriban a másik nagy megoldandó problémát az önkormányzatok túlköltekezésében látta. A reform erre a második gondra végül nem jelentett megoldást, mert a fejadó mértékét a helyi önkormányzatok maguk határozhatták meg: a kormány ugyanis nem talált alkotmányos lehetőséget az összeg emelésének korlátozására. A tervezett évi 50 font helyett így az átlagos adófizetési kötelezettség 1990-re 360 font fölé nőtt. De a törvény a méltányosság próbáját sem állta ki, hiszen szociális helyzetétől és egészségi állapotától függetlenül mindenki ugyanannyit fizetett, kivétel alig akadt. Így aztán a pórul járt idős hölgyek mítoszát hamarosan felváltotta az össznépi tiltakozás.
Az adó beszedése is akadozott: 1990 első negyedévében az emberek ötöde nem fizette be, ami miatt bíróság elé citálták őket. A feszültség országszerte nőtt. Egymás után alakultak a fejadóellenes szervezetek, s 1990. március 31-ére tüntetést szerveztek Londonban. A majd’ 200 ezres felvonulás zavargásokba csapott át: városszerte kirakatokat törtek be és fosztogattak. Több mint 100-an megsérültek (a harmaduk rendőr) és 339 embert tartóztattak le. A kormányfő nem ijedt meg a nagy felfordulástól – ez ugyebár nem volt szokása –, sőt, tovább ütötte a vasat. Azt találta például mondani: „A törvénytisztelő emberek összefogtak a csőcselékkel.” Ez a vádaskodás nem sült jól el. Még a pártján belül sem, ahol a bizalmi szavazást ugyan túlélte, de a közelgő választások miatt végül lemondott. Tizenöt éves pártelnöki és tizenegy éves miniszterelnöki pályafutása néhány rövid hónap alatt véget ért.
Thatcher majd’ 900 oldalas, Életem c. memoárjában a fejadóról szóló fejezet meglepően rövidre sikerült: alig 20 oldal. Ráadásul a Kis helyi nehézség címet viseli, ami a következmények ismeretében (ön)iróniának tűnhet. De nem az: szerzőnk az önkormányzatok költekezését és az opportunista tory politikusokat ostorozza, s végül arra jut, hogy „az önkormányzati pénzügyek rendszerében fennálló hiányosságokat nagyrészt orvosolta a járulék, az előnyei pedig épp akkor kezdtek nyilvánvalóvá válni, amikor eltörölték”. Thatcher tehát évekkel később sem visszakozott – pedig a brit történelem több olyan esetet tart nyilván, amelyekből okulhatott volna. Hogy ne menjünk nagyon messzire: a XIV. század közepén bevezetett első fejadó története is ezek közé tartozik. Azt a gyermekeken kívül nagyjából mindenkinek fizetnie kellett. A nők közül csak a szűzek mentesültek, amit a beszedők fizikailag is ellenőrizhettek. A legenda szerint egy bizonyos Wat Tyler nevű illető nem viselte ezt el, és megölte a lányához közelítő adószedőt. A vezetésével 1381-ben felkelés tört ki az országban, a lázadók napokig törtek-zúztak Londonban. A királyt éltették, szidták az adószedőket és reformokat követeltek. Az ifjú II. Richárd először látványosan engedett, ami után sokan haza is tértek, de a bizalmatlan Tyler személyesen akart tárgyalni vele. A beszélgetés során szóváltás alakult ki és két főúr megölte a népvezért. Richárd király ezt követően minden engedményt visszavont, de magát az adótörvényt megváltoztatta.
Thatchert más fából faragták. Ő még akkor sem visszakozott, amikor elé tették a számokat arról, hogy a következő években az embe-rek több mint 80 százalékát hátrányosan érinti majd a fejadó. Nem különösebben érdekelte, milyen „politikai termék” lesz az ötletükből, a bevezetés masszív adminisztratív költségeivel sem foglalkozott, és az sem aggasztotta, hogy saját pénzügyminisztere és a párton belüli legnagyobb riválisa is ellenezte a fejadót. Ő mindenképp szélesíteni akarta az adófizetők körét. Bízott a reform elveiben és abban, hogy a befizetés a fájdalomküszöb alatt marad. Akárcsak a vizitdíj bevezetésekor, 2006-ban a magyar miniszterelnök. Egyiküknek sem lett igaza, mert azok, akiknek egy új kisadót kell megfizetni, mindig arra gondolnak: lesz ez még nagyobb, és ha kell, az utcára is kimennek emiatt.
Horn Gyula ügyesebben manőverezett brit elődjénél és szocialista utódjánál, amikor a stabilizáció politikai felelősségét 1995-ben egyből Bokros Lajos vállára rakta. De a 2014-es internetadó-rükvercnek is van ilyen olvasata: a nagy sietségben nem jutott idő egy internetadó-komisszár pozicionálására, és túl hamar kiderült, hogy ez (is) a miniszterelnök személyes projektje. Ebből a kis különadóból így duplán nagy politikai kudarc jöhetett volna össze.
Ebből a szempontból a toryk 1992-es választási eredménye is tanulságos: a lemondás és a jelöltcsere után – a karizmatikusnak aligha nevezhető – John Majorrel simán győztek. Thatcher „elvitte a balhét”. A fejadót még abban az évben sávosan emelkedő önkormányzati ingatlanadó váltotta fel, és a kormány 2,5 százalékponttal megemelte az áfát is. Az emberek tehát nagyjából ugyanannyit fizettek, csak nem tudtak róla. A közhangulat és a fizetési hajlandóság javult: a helyi adó elkerülése 3 százalék alá csökkent. Thatcher lemondása nemcsak pártja választási győzelméhez, hanem a pragmatikus megoldáshoz is megnyitotta az utat.
Bár a fejadó nagy politikai kudarc volt, a közvélemény nagyra értékeli Margaret Thatcher miniszterelnöki teljesítményét. A The Sun 2013-as közvélemény-kutatása szerint ő volt a legnagyobb formátumú brit miniszterelnök a háború után, teljesítményét a megkérdezettek 52 százaléka nagyszerűnek vagy jónak értékelte. Még film is készült róla – és ha a Vaslady nem is hagyott bennem mély nyomot, szerepelt benne egy párbeszéd, amely igen. A már nyugdíjas Thatcher egy fiatal politikusnő ambiciózus terveit hallgatja figyelmesen, majd ezt mondja: „Érdekes, a politika annak idején arról szólt, hogy megpróbálunk valamit megvalósítani, ma pedig arról, hogy valaki próbálunk lenni.”
