János Jelenéseinek említett passzusa (20.7-8) akkor született, amikor a világról alkotott kép már annyira kitágult, hogy újra kellett rajzolni a népek és nyelvek családfáját, amelyet hat évszázaddal korábban az Ószövetség tudósai öntöttek formába. Az eredeti elképzelés az volt, hogy a világ népei Noé fiainak, azaz Shemnek, Hamnak és Jáfetnek a leszármazottai (Teremtés 10). Ha pedig az unokák száma 72, akkor pont ennyi népnek kell léteznie a földön – vélték a kor bölcsei. Shem és Ham fiai a zsidó világtól karnyújtásnyira éltek: Észak-Afrikában, a Közel-Keleten. Jáfet fiai viszont valahol a messzeségben laktak: Anatóliában, azaz a mai Törökország földjén, vagy azon túl, a Fekete-tenger partvidékén. A Teremtés könyvének szerkesztése idején a zsidók keveset tudtak a Fekete-tengeren túli világról, a görögök talán ennél kicsit többet. Az 5. században Hérodotosz maga is járt a Fekete-tenger mellékén. János Jelenéseinek könyve azonban jóval később, Krisztus századának a végén született. Épp akkor, amikor egy rómaivá lett, görög nyelven író zsidó, Josephus Flavius a történelem kezdeteiről és a zsidó nép történetéről írt egy fontos művet. Ennek a latin fordítása (Antiquitates Judaicae) határozta meg ugyanis az 5. századtól a keresztény civilizáció világképét.
Kicsoda hát Góg és Magóg? Góg az anatóliai Lüdia 7. században élt királya. Görög nevén Gügész, akinek a legenda szerint láthatatlanná tevő gyűrűje is volt. Ankarától ma is többórás autóútra van Sardis, a lüd főváros, a régi idők zsidó írástudói számára azonban ez már tényleg az ismerhető világ pereme volt. Az i. e. 3. századtól éltek Sardisban zsidók is. Sardis lüd neve Sfard. A zsidó földrajzi horizont tágulásával ez a név nyugat felé vette az útját: a Sfarad név később már Spanyolországra utalt (vö. szefárdi). A Magóg név eredetileg földrajzi név volt (akkád mat-Gog ’Góg országa’, vö. Ezékiel 38.2), amely már a korai zsidó hagyományban személynév lett: ő is Jáfet fia. Viszont a későbbi apokaliptikus irodalomban Góg és Magóg már a veszedelmes és távoli barbár népeket jelenti: ez a páros a félelem allegóriája. A Jelenések könyvében „a föld négy szegletén” (en tais tessarsin góniais tés gés), a világ végén lakik Góg és Magóg népe. A világ vége Josephus Flavius és a keresztény utókor számára a Fekete-tenger északi oldalától a Kaukázus fölötti sztyeppén át, a Kaszpi-tenger mellékén is túl az Aral-tóig elnyúló hatalmas térség – Szkítia.
Tolkien oxfordi professzor (A gyűrűk ura írója) egy 1963-as előadásában a keltákról mondta, de a szkítákra is igaz: a népek kutatói számára olyan ez a megnevezés, mint egy zsák, amelybe bármit beledughatunk, de bármit ki is ránthatunk belőle. A Kárpát-medencében is éltek szkíták, akik persze mások, mint Hérodotosznak a Fekete-tengertől északra élt királyi szkítái, vagy a keletebbre élő szarmaták és masszagéták. Amit a szkítákról tudni lehet, görög, perzsa és asszír forrásokból ered. A korai források a keresztény időszámítás előtti évezredre vonatkoznak, de számos, későbbi, lovas nomád sztyeppei népet is szkítának szokás nevezni, így az alánokat és a hunokat is. A szkíta/„szittya” népek régészeti anyaga mérhetetlenül gazdag, de keveset tudunk a szkíta népek közti kapcsolatokról és a szkíta nyelvekről.
Jáfet másik fiának, Gómernek a népe (asszír Gimmiru) szintén a sztyeppéről érkezett. Ők a kimmerek (Odüsszeia 11.14), akiket a fantáziadús utókor persze egy sor más népcsoportnak is megfeleltetett. Josephus Flavius az anatóliai keltákkal, azaz a galatákkal azonosítja őket (Pál apostol levelet is intézett a galatai közösséghez). De lehet, hogy ők a germán cimberek, akikkel Marius római légiói harcoltak (van egy hasonló nevű dél-tiroli német nyelvjárás is). Az is lehet, hogy nem is germánok, hanem kelták, hiszen a velszieknek (akik kelták) a saját, belső megnevezésük cymri.
Gómer fiának, Ashkenáznak a története is a földrajzi világ tágulásával magyarázható. A régi zsidó világban Ashkenáz még a Fekete-tenger menti szkítákra utalt (asszír nevük Ashkuza vagy Ishkuza). Homérosznál viszont az Aszkaniosz személynév (Iliász 2.862) a frígekkel, egy anatóliai néppel kapcsolódik össze. Különös, hogy a héber Ashkenáz szó már igen korán Lotaringia és a Rajna-vidék városaira utal (Worms, Mainz, Köln, Trier), ahol a római kor óta éltek zsidó közösségek. Az Ashkenáz név a vándorútja végén Németország egészét jelentette.
A magyarság mitikus története az európai hagyományba illeszkedik. Anonymus Gestája 1200 körül keletkezett, és egész passzusokat vett át nyugati krónikákból (pl. Regino prümi apáttól). Anonymus első fejezete szerint Szkítia, azaz Dentü-mogyer (?) első fejedelme Jáfet fia, Magóg volt. Anonymus szerint a magyar szó Magóg nevéből ered. Magóg szerinte Attila hun fejedelem és Álmos vezér őse is. A szittya-hun-magyar kapcsolat feltevése ekkor már általános a nyugati forrásokban. Egy másik krónika, Kézai Simon 1280-as években írott műve szerint Jáfet leszármazottja Menroth (azaz Nimród, az Úr ellen lázadó király), akinek a fiai, azaz Hunor és Magor a hunok, illetve a magyarok ősei. Krónikásaink biztos hagyatkoztak a szájhagyományra is, de néha szó szerint másolták a nyugati forrásaikat. A Kálti Márknak tulajdonított, 14. századi Képes Krónika sok passzusa Nicolaus de Lyra (megh. 1349) szövegét másolja. Nem tudjuk, hogy mi volt része a korabeli magyar köztudatnak, illetve mi volt átvétel a nyugati forrásokból. Például a csodaszarvas-legenda és Attila hármas koporsóba temetésének a motívuma már Jordanes 6. században keletkezett, gót krónikájában is megvan (Getica 123-124/xxiv; 256/xlix).
A krónikák és a szájhagyomány, úgy tűnik, együtt formálta a népek családfájának mitikus hagyományát. Arno Borst hatkötetes műve (Der Turmbau von Babel, 1957–63) ennek a hagyománynak a remek kultúrtörténeti elemzése. Megjegyzem, az én gyerekkoromat mítoszok és mesék aranyozták be, és a kulturális énemnek nem számít, hogy az „igazi” trójaiak aligha beszélhettek görögül, vagy hogy Akhilleusz pajzsára (Iliász 18.544-608) nem férhettek rá az ég csillagai és az óceán, a menyegzőt ünneplő vendégek, az agorán perlekedők, a csatát vívó seregek és a rengő búzamezők. A régi kor emberei nem húztak éles határvonalat a történelmi tények és a mítoszok közé, hiszen végül is mindkettő a kultúrájuk része volt. De azért többé-kevésbé tudták, hol húzódik a határ, és néha talán összekacsintottak. Igen… Semmi baj nincs azzal, ha egy mai történésznek szittya tudata van. Feltéve persze, hogy időnként tud kacsintani.
