– Mit szólnál, Szókratészem, ha tennénk egy sétát a városban? (Hogy hogyan került az athéni Szókratész az én budapesti lakásomba, azt a Magyar Narancs olvasói korábbi szövegeimből már tudják – V. M.)
– Ha ráérsz, s kedved van neked is, szívesen megyek veled. Jószerével még azt sem tudom, mi a város neve.
– Budapest. Nem voltál még itt sohasem?
– Ja, Budapest… Rémlik, hogy voltam már itt. Talán többször is. Több mint száz éve lehetett.
– Én meg akkor még nem is éltem. De mondjuk 60–65 évvel ezelőttre már jól emlékszem, 74–75 évvel korábbra is, amikor éppen romokban hevert a város.
– Miért, mi történt?
– Nem tudom hol vészelted át a második világháborút…
– Azt hiszem, akkor éppen Ausztráliában voltam…
– Ott bizonyára mást tapasztaltál, mint mi itt, Európában. Kemény évek voltak; ha maradsz még egy ideig, beszélgethetünk még arról az időről is, most inkább mégis azt ajánlom, tegyünk sétát a mai városban. De várjál. Adok neked egy maszkot.
– Ja, a vírus. Hallottam már róla. Akárhol jártam az elmúlt fél évben, mindenütt a világjárványt emlegették. De maszkot még én nem hordtam.
– Bizonyára nem jártál még üzletben. Meg nem szálltál buszra, villamosra.
– Minek is? Egyszer mintha kiabáltak volna velem egy üzletben, de nem értettem, mit akarnak. Mi kereshetnék egy üzletben? Éhen halni nem tudok, tunikám, sarum van elég. Ja, bizonyára térképet szerettem volna venni, de nem jutottunk egymással semmire sem.
– Majd én bemegyek veled egy könyvüzletbe; most már van maszkod is. S ha tudni szeretnéd, Magyarországon vagyunk.
– Annak idején, amikor Athénban beszélgettem a fiatalokkal, ez az ország még nem létezett.
– De nem ám. Alig több mint ezer éve hatoltak be a magyarok egy Árpád nevezetű vezér zászlaja alatt a Kárpát-medencébe, ahol addig mások éltek. Szóval migránsok voltak; az akkori migrációt népvándorlásnak nevezzük, s a magyarok nagyon büszkék a honfoglalásra, a migránsokat azonban nagyon nem szeretik. Talán attól rettegnek, hogy ők is honfoglalók lesznek. Mai vezérünk, manapság miniszterelnöknek hívják a vezért, szóval a vezér, akit Viktornak hívnak, mintha valami ilyesmitől féltené a hazát. Úgy csinál legalábbis. De most már abbahagyom a történelmi leckét, nem mondom el Magyarország történetét sem a hivatalos történelmi emlékezetnek megfelelően, sem másképpen…
– Mit beszélsz? Én sok mindent tapasztaltam az elmúlt évezredekben, mindent azért azonban mégsem értek…
– Nem tesz semmit. Érthetőbb nyelven azt mondtam volna, hogy most semmilyen mesélő szemszögéből nem mondom el Magyarország történetét. Bocsáss meg, olyan jól kommunikálunk…
– Mit csinálunk?
– Beszélgetünk; szóval olyan jól beszélgetünk, hogy időnkét megfeledkezem a majd’ két és fél évezred korkülönbségről közöttünk. Azt akartam tehát mondani, hogy nem mondom fel tovább a történelmi leckét, inkább menjünk tovább, s nézzük a várost. Lemegyünk a dombról, át a hídon – Margit hídon –, már Pesten is leszünk. Most ugyanis Budán vagyunk.
– Te jóságos ég, micsoda forgalom, mennyi autó, micsoda bűz! Ezt kell nekem néznem? Nekem nem ilyen emlékeim voltak erről a városról.
– Nem láttál még az utóbbi időben milliós városokat?
– Már hogyne láttam volna. Egy pár hete még Wienben voltam. Ti is így nevezitek?
– Nem. Bécsnek. És? Akkor beszéljünk Bécsről. Az másmilyen volt? A forgalom, a bűz vonatkozásában értem.
– Határozottan másmilyen. Sokkal kellemesebb. Messze nem ilyen nagy a forgalom, és nem ilyen elviselhetetlen a levegő.
– De hát azért vannak még Budapestnél is elviselhetetlenebb milliós városok. De nem kötözködni akarok veled.
– Én se veled. Csak hát én úgy emlékeztem Budapestre, hogy az egy nagyon kellemes város. Nem gondoltam volna, hogy azóta ilyen kellemetlenné vált.
– Mint mondtam, amilyennek te Budapestet először találtad, arról az időről nekem nincsenek tapasztalataim. De fiatalkorom Budapestjét én is sokkal jobban szerettem. S nem csak arról van szó, hogy sok minden elromlott. A motorizáció egyetlen nagyvárosnak sem tett jót. Itt azonban valami sajátos történt. A szocializmusnak nevezett társadalmi-politikai rend összeomlása után bekövetkezett – alapjában pozitív – változásokra Közép- és Kelet-Európa városai strukturálisan nem voltak felkészülve. A kocsik száma szinte egyik hónapról a másikra sokszorosára nőtt, ehhez viszont nem volt meg a szükséges infrastruktúra, amit nem lehet egyik napról a másikra kiépíteni. S itt most kénytelen vagyok politikai problémákkal terhelni téged. Az úgynevezett rendszerváltás után a politikusok többsége a maga hatalmának kiépítésével és lehető megszilárdításával volt elfoglalva. A városi infrastruktúra gyors megújításához és átalakulásához legfeljebb álmaikban fogtak hozzá. S amikor azután vezérünk megszerezte a hatalmat és meg is szilárdította azt, a városok, a nagyvárosok szükséges strukturális átalakulása még a politikusok álmaiban is lekerült a napirendről. A vezér a vidéki Magyarországra épít, a nagyvárosok nem érdeklik. Ennek következményeként a nagyvárosok problémái semmilyen szerepet sem játszottak a politikában. Bizonyára emiatt Budapest s még néhány másik nagyobb város a legutóbbi helyhatósági választásokkor szembehelyezkedett az állampárttal, az ellenzékre szavazott. Ez nagyon jó is lenne, csakhogy az állam mindent megtesz azért, hogy ezeknek az ellenzéki nagyvárosoknak keresztbe tegyen. Ez a szomorú valóság. Mondd, Szókratészem, nagyon untatlak? Oly sok mindent láttál az elmúlt két és fél ezer évben… Problémák hol keletkeznek, néha megoldódnak, a világ változik, amit egyesek haladásnak, mások hanyatlásnak, a szellem technikai fejlődéssel párhuzamos hanyatlásának tekintenek – nem rejtem véka alá, magam is az utóbbiak közé tartozom, akiket a vezér libernyákoknak nevez (jó szó, mi?) –, hogy téged, gondolom, semmi sem lep meg.
– Dehogy untatsz, drága barátom. Sok mindent láttam, sok mindent tapasztaltam, de mindig fontos a számomra, hogy tudjam, mi van ott, ahol éppen vagyok. Mindig szeretek kérdezni. De mondjad csak, miféle monstre épület az ott szemben? Ez után a rémséges szobor után. Én nem ilyenekhez voltam szokva ifjúkoromban. Pheidiasz akkor még élt.
– Az épület, melyre kérdeztél, a Parlament. Már akkor is túlméretezettnek tűnt, amikor az ország mintegy háromszor akkora volt, mint manapság. A szobor meg, hát az tényleg rusnya. Ez csak kópiája a valaha ugyancsak itt állt szobornak, időközben viszont egy másik, alapjában jó szobor állott a helyén. Vezérünk azt állította, hogy a Parlament épülete előtti teret eredeti formájában hozzák helyre. Hát ez csak a szoborrémségekre áll. A térnek magának semmi köze ahhoz, melynek padjain kisgyerekkoromban mászkáltam. Fényképekkel is tudom igazolni. De hát az ízlés, Szókratészem egyre romlik. Erről is beszélünk majd sétánk során a továbbiakban.
