Kevéssel beérem, nem kell a sok. Kvantitatív helyett kvalitatív alapon vagyok. Meghagyom másnak a jót, szedegetem föl a morzsát télire. Mindazt, ami a jóból rám visszahull. Csak muzsikáljatok. Elősegítem erőmhöz mérten az élvezetet: evvel foglalkozom. Hagyok, ráhagyok, ahogy a költő mondja hátsó szándék nélkül: "vagyok". Úgy különösebben nem vágyok semmire, leszámítva a szarvasfilét burgonyafánkkal, de ne legyen rajta áfonya. Néha megcsap a szél, az örömködés emlékezete. Milyen lehet a Pilsner Urquell íze. Megeszek egy kiló meggyet gyorsan, az is finom, csak meghajt többnyire nagyon. Ilyenkor általában egy jót szarok, nem csikar a hasam többé, megint jól vagyok. Meghallgatom türelemmel az éjjeli mulatság részleteit, érdeklődést mutatok. Rákérdezek, hogyan volt az, amikor. Vonzanak a jelentéktelen elemek. Megbecsülök minden labdát, minden lehulló mondatot. Legfőképp az olyasmiket, amiket az egyre bölcsebb Garaczi mondott például egy hajón roppant eredeti, érdeklődő kérdésemre: "Jól vagyok. Pontosabban rosszul. De egyre jobban viselem, hogy rosszul vagyok", hát igen.
A könyvhét első napja volt, a Vénhajó teraszán ültünk, szél fújt, de épp annyi csak, amennyi jó. Nem borzolta össze a frizurát. Húsok voltak, saláták és tészták minden mennyiségben, dögivel, válogatott, ínyenc falatok - rágott az irodalom. Valósággal omlott szét az anyag bent a szájban, mégsem pihentek a klasszikus fogsorok, mártás fröcs-csent a nadrágra, feszült az öv. A nap, ahogyan kell, a vízbe lebukott, a hal ugrott, a sirály repült, a vár állott, a csillámló aranyhidat egy román uszály metszette át. Amikor a harmadik harmatos DAB sört hozta ki a fiú gondoskodó módon, figyelmesen, Zeke Gyula kiválasztott egy szivart a készletből, meleg étel utánra, de szigorúan desszert előttre valót, és erre a következtetésre jutott: "Mégis jobb itt, mint a bányában. Mégiscsak jobb, igen." Erre aztán minden újabb körnél visszatért, mint kinek megvan a végleges megoldás, jobb nekünk, mint a bányászoknak, jobb nekünk, mondogatta őszintén, hittel, elmerengve, mégiscsak jobb itt, igen, bár ott is jó lehet, s evvel az a hátsó asztal irányzatoktól függetlenül csak egyetérthetett. Teli hassal, ringatózva bólogattak az ösztöndíjasok.
Másnap viszont habot vetett, felpörgött a téma, megzavarta néhány ultra a folyást. Ötven fokban ültem kint a standon, már-már azon voltam, hogy befekszem az asztal alá, mikor jöttek a piros-fehér sálasok. Stíroltak egy darabig, ez szemüveges, bazdmeg, de kétségkívül az lehet. Írnék bele, de csak annyit, hogy hajrá Diósgyőr, ha lehet, nevet se kell, úgyis rajta van, mutatta meg, a címoldalon. Ezért jöttetek? Kimentetek a Tiszaira, oszt rendesen vettetek jegyet? Azt azért nem, de ezért hát, mondta az egyikük, na meg hogy, tette hozzá szégyenlősen, hátha lesz valami. Egy fradista például. Vagy valaki, akivel egy jót ütni lehet. Na, gondoltam, nem hiába ír az ember, begyűjtelek mondatszinten benneteket, kedves olvasók. Csak az arcát látnám bármelyiknek, ahogy hazafelé belenéz a vonaton, megbirkózik egy mondattal, s kitekint az ablakon - de hát az a tekintet úgysem volna visszaadható. A gyanú, ahogyan ott éled a kupéban, hogy ez a szemüveges mégsem ugyanaz. Szakmai szóváltás Hatvannál egy monográfia fölött, a szerzőség kérdései. A négyórás gyorson utazik Miskolcra a posztmodern állapot. Felszedtem gyorsan a csapattal kapcsolatos legfrissebb híreket, s átvettem, amit a könyvért cserébe hoztak nekem: kedvenc újságom aznapi számát, valamint egy rendőrségi határozatot - nem maradtam betű nélkül kint a napon én sem legalább. A Déli Hírlap Halottégető című cikkéből arról értesültem, hogy H. József, az elmeszociális otthon fűtője a kazánházból szerelemféltés okán krematóriumot csinált, s megsütött két ápoltat legott, mivel megkörnyékezték - sikerrel - vörös hajú, telt idomú szerelmesét, a konyhán dolgozó Ilonkát. A fénymásolt határozatban pedig, olvashattam élvezettel, az állt, hogy az illetékes kapitányság - mint I. fokú Szabálysértési Hatóság -századosa -mint szabálysértési előadó -negyven nap elzárásra átváltoztatható 4000 (azaz négyezer) forintos pénzbírsággal sújtja J. István, K. Szabolcs és M. Csaba miskolci lakosokat "verekedés szerint minősülő szabálysértés elkövetése miatt". Ez gyönyörű, gondoltam ott, a hőségben, villámgyorsan firkantottam egy eltévedt mamának - nem ő volt az első, aki azt hitte, én vagyok Petri György -, s már faltam is az indoklást felvillanyozódva, kíváncsian. "A rendelkező részben foglaltak szerint határoztam, mert a rendőri feljelentés alapján megállapítást nyert, hogy 1998. április 15-én, 18.50 perckor Miskolc Diósgyőri Stadionban J. István, K. Szabolcs és M. Csaba tettleg bántalmazta Germán Zoltánt, aki a Diósgyőri csapatra negatív megjegyzéseket tett. A bántalmazás következtében Germán Zoltán nyolc napon belül gyógyuló sérüléseket szenvedett. Cselekményükkel a rendelkező részben foglalt szabálysértést valósították meg."
Én meg mit valósítottam meg, ízlelgettem hosszan e gyöngyszemet a szövegóceánban, micsodát? Mi szerint minősülök? S mi szerint minősülő mit követtem el, és ki minősíti ezt a valami szerint minősülőt? A rendelkező részben mi áll, ki határoz az abban foglaltak szerint? Vagy netalántán én vagyok a sértett, s csupán negatív megjegyzéseket teszek? Olyat kapok, hogy csak nézek? Nyolc napon belül gyógyulok? Mi van most, mi volna a téma, hogyan lesz ezután. Meddig tart a gyűjtögetés, hol a tűréshatár, mi az önfegyelem ára, mi vész el a vámon, mi az az élvezet? Jobb, mint a bányásznak, igen. Egyre jobban viselem.
