A potencianövelő szerhez kapcsolódó spliti halálesetről

Hunyjuk le a szemünket. Ne olvassunk se többet, se tovább. Képzeljük el - mutatis mutandis - a Viagra első magyar áldozatát.

Õ is 66 éves, egy évvel múlt nyugdíjas, de még nem repülhet, csak drágán. Hatvanhat évet húzott le itthon. Egyhuzamban. A vitatható történelmi fordulatokat az esetleges konszenzus végett negálva, koncentráljunk az életszerű elemekre.

Élve születést feltételezve megúszta, hogy a szülei nevelési célzattal agyonverjék. Nem fulladt bele se vízbe, se saját okádékába, nem evett csak szelíd gombát, és nem lett öngyilkos. Később sem öntötte le gyermeke hígítóval, vagy ha így tett is, a kritikus pillanatban mégsem gyújtott rá.

Unalomelhárítás céljából képzeljük el 66 éves hősünket ilyen átlagosnak. Volt öröme számos, de most már kevés sikerélmény várja. Tudja ezt ő is, és reménykedik. Abban például, hogy a kórházban majd nem rajta követik el az aznapi műhibát, vagy ha mégis, akkor ő azt már nem tudja meg. Egyébként meg az alakos széklet már jobban foglalkoztatja, mint a nők. Nemrég olvasta a hírt a horvát férfiról, és feltűnt neki, hogy az áldozat örömében kiabált vessző kurjongatott, noha azelőtt szomorú vessző impotens ember látszatát keltette.

Rohan is hamar a feketepiacra, és tizenötezerért vagy száz dollárért megveszi élete első Viagráját. Nyilván hallott már a gyógyszer használatának lehetséges kockázatáról. Nyilván több lehetséges halálkép él a fejében. Hogyan tovább? Várja-e ki a naplementét a szociális otthonban, esetleg azt, amikor Ladája kormányrúdja 60 km/órás ütközésnél felnyársalja?

Vagy mégis inkább dugni, egyhavi nyugdíjért, az örökkévalóságig?

Egyébként viktimológiai szempontból is figyelemre méltó jelenséggel állunk szemben. Lehet-e politikailag korrekten áldozatnak nevezni azt, aki a halálakor a szó minden lehetséges értelmében elment?

Ágyban, párnák közt.