Aki elolvasta Platón Szókratész védőbeszéde című dialógusát, tudja az egyértelmű választ. Ha jól emlékszem, nem is olyan régen színházban is látható volt a védőbeszéd, mint monodráma – csak azért bizonytalankodom, mert jómagam nem láttam a darabot. Szókratész bűne az volt, hogy nem hisz Athén isteneiben, és istentelen tanaival még a város ifjúságát is megrontja. Nem lenne érdemes vitatkozni rajta, hogy hivatalosan eme vádak alapján ítélték el az öreget. S ha az elmúlt két és fél évezredben más filozófusokkal szemben ugyanezeket a vádakat szó szerint talán nem is ismételték, közhelynek számít, hogy a politikai hatalom soha nem kedvelte a filozófusokat. Okvetetlenkedő okoskodásaik zavarják a társadalom békéjét (értsd a hatalmasok hatalmát), amit az ilyen vagy olyan hatalom üggyel-bajjal, komoly erőfeszítések árán igyekszik fenntartani. A társadalom alapjait képező megkérdőjelezhetetlen alapelvek segítségével. Mit akarnak ezek? S egyáltalában, kik ezek?
De ha már egyszer okvetetlenkedő okoskodónak számítunk, hadd okvetetlenkedjek ezeken az oldalakon magam is; ha jól meggondolom, még a barátaim sem tágítanak attól, hogy filozófusnak nevezzenek. Hiába mondogatom, hogy a fenét vagyok én filozófus. Semmi közösséget nem érzek, mondjuk Arisztotelésszel, Descartes-tal vagy Hegellel, de még Spinozával vagy Heideggerrel sem, Husserlről nem is szólva, akiről pedig két könyvet is írni bátorkodtam botor ifjúságomban, hogy bebizonyítsam – ma már úgy sejtem, leginkább magamnak –, hogy képes vagyok filozófiai tevékenységet végezni. (Igaz, a felsoroltakkal a hatalomnak éppenséggel nem volt baja; most hagyjuk, hogy Arisztotelészt is ki akarták végezni, Spinozát meg a zsidó közösség kiátkozta, mert közömbös volt a zsidó törvények iránt, s megtagadta Izrael istenét, valamikor majd ennek vizsgálatára is sort keríthetek – ha úgy akarják.) A kísérlet alapjában véve sikerült, s azóta senki sem mossa le rólam a filozófus megnevezést. Ne tessenek félreérteni. Amikor nem vállalom a megtisztelő filozófusi címet, egyáltalában nem arról van szó, hogy az európai kultúrában semmiképpen nem töltök be olyan helyet, mint a fentnevezettek. Ezt ugyanis mindenki tudja, s természetesen napnál világosabb a számomra is. Nem; valami egészen másról van szó; arról ugyanis, hogy miután az említett kísérletet elvégeztem, nem dolgoztam többé semmi kifejezetten filozófiai vagy éppenséggel filozófiatörténeti témán. Megeshet, egyáltalában nem „dolgoztam”. Írtam erről meg arról hosszabb-rövidebb tanulmányokat, esszéket, s eszembe sem jutott, hogy nekem filozófiai témákat kellene „kidolgoznom”.
De álljak már meg! Arról volt szó, hogy megvizsgálom, miért végezték ki Szókratészt a demokrácia legnagyobb dicsőségére, ehelyett azonban önmagam életútjáról kezdtem el elmélkedni. Ezt valahogy nem tartom ildomosnak. Belátom, tényleg nem az. Csakhogy valami arra kényszerített, hogy így tegyek. Kényszerítve éreztem magamat tagadni azt a „vádat”, hogy filozófus volnék, tevékenységformáját tekintve olyasvalaki, mint… nem sorolom újra a fent említett neveket. Az elítélt és kivégzett Szókratésszel viszont vállalom a közösséget. Azért beszéltem magamról – de hát megint ezt teszem, belátom újra, ildomtalanul –, hogy világossá tegyem a magam számára: van azért olyan filozófus, legalább egy, az a bizonyos Szókratész nevezetű, akivel igenis lelki rokonságot érzek. No, nem azért, mert halálra ítélték és kivégezték (Arisztotelésszel semmi közösséget nem érzek, jóllehet őt is halálra ítélték, kivégzése elől viszont megszökött); bevallom, ezt nem szeretném – mármint kiinni a bürökpoharat, talán csak azért nem – most viszont becsületszavamra visszatérek hozzá –, mert magam nem hiszek a lélek halhatatlanságában. Hogy az öreg athéni hitt-e benne, nem vagyok én egészen biztos ebben. A halálát leíró platóni dialógus – Phaidón – Szókratésze, nekem úgy tűnik fel, már erősen Platón középső korszakának hitét terjeszti, s egész elképzelése kezd hasonlítani valami előkeresztény felfogásra. De ez mindegy is. Szerintem az „igazi” Szókratészre a tanítvány első korszakában írott dialógusaiban lelünk rá, amikor még tényleg mesteréről írt szép dialógusokat. S ha nem, úgy is jó. Igazi vagy nem igazi, mindegy, a – még a filológusok szerint is – korai dialógusok Szókratésze nem magyaráz semmit, csak kérdez. Nem is magyarázhat, hiszen csak azt tudja, de azt nagyon biztosan, hogy nem tud semmit. A Phaidónban viszont meg már azt is tudni véli, mi minden történik a lelkekkel a Hádészban, persze attól függően, miképpen élték evilági, testhez kötött életüket. Valamelyik beszélgetőtársa, tán Szimmiasz, de lehet éppenséggel, hogy Kebész, még azt a lehetőséget is felveti, hogy a halálban talán a lélek is, akár a test, felbomlik, megsemmisül; Szókratész azonban, mondom, nem az „igazi”, hanem Platón második korszakában vallott nézeteinek megtestesítője „bebizonyítja” – most már igazán filozófus, még azt is vitathatatlanul bebizonyíthatni véli, amiről semmiféle tudomása nem lehet –, hogy szó se róla, a lélek halhatatlan.
Ne tessék megijedni, eszem ágában sincs elmélyedni sem a filozófia történetében, sem a Platón-filológiában – ehhez még annyit sem konyítok, mint a filozófiatörténethez –, tényleg csak annak szeretnék utánajárni, hogy voltaképpen miért is végezték ki Szókratészt. De miért nem hiszed el a Platón dialógusaiban mondottakat? – kérdem magamtól. Megmondom: mert hihetőnek ugyan hihető, de egy igazi, valóságos kötözködő nem hiszi el mindjárt mindazt, ami hihető. Nem vagyok igazán járatos abban, hogy miről mit gondoltak Athén polgárai. Mindaz, amit erről tudni vélünk – mások tudni vélnek, azok, akik értenek ehhez, én még azt sem tudom – ugyancsak athéni polgárok szövegeiből derül ki, s kedves olvasóim, tessenek nekem megmondani, saját tapasztalataikra támaszkodva, lehet-e megbízni abban, amit az ilyen-olyan emberek, a maguk világáról, a benne történtekről mondanak! Milyen emberek? – kérdik Önök, kedves olvasóim. Az egyik ezt mondja, a másik éppen az ellenkezőjét, s ember legyen a talpán, aki a magyarázatok tarka halmazából képes kihámozni az igazságot. S éppen ez a bökkenő. Ez az ember a talpán, ez is csak egy a sok közül. Az, amit ő „kihámoz”, az az ő igazsága, s aztán jön egy másik a maga talpán, s az más igazságot hámoz ki. Az ő igazságát. Tudják mit? Szerintem az állítások gyanúsak. Persze ez is egy állítás – megette az egészet a fene. Mi lenne, ha azt gondolnánk, hogy az a bizonyos „igazi” Szókratész, ha nem is mondotta, éppen ebből indult ki. Az állítások gyanúsak, ne állítsunk semmit, csak kérdezzünk. Csakhogy azt, aki ilyet – nem állít – csak gondol, kivégzik. Mint Szókratészt. Hiszen ő az igazán gyanús. Nem hisz semmiben, még a város isteneiben sem.
