Cseresnyési László: Nyelv és neurózis

Nyelvi deficit

Egotrip

Majdnem öt éve, 2014. december 18. óta ismert az a kormányzati elgondolás, hogy 2020-tól a felsőoktatásba való felvétel alapfeltétele a B2 szintű komplex nyelvvizsga legyen (vö. „középfok”). Azt hiszem, hogy már akkor is helyesen reagáltam a dologra: egy nagyot és mélyet sóhajtottam.

Néhány napja egy tüntetésfélén statisztáló ellenzéki politikusok láttán, még inkább elszomorodtam. Eszembe jutott a „beragadt egyetemi diplomák” ügye is: sok-sok ezer, nyelvvizsga híján zátonyra futott végzős hallgató maradt diploma nélkül – a múlt nyáron 90 ezer fölött volt már a számuk, és még ma is a harmaduk várja a csodát. A magyar érettségizők kevesebb mint fele rendelkezik nyelvvizsgával, és túl kevesen tesznek nyelvi érettségit. Ma a tanári szakon tanuló egyetemi hallgatók nagyobbik fele nem beszél semmilyen idegen nyelven. A magyarok idegen-nyelv-tudásáról nincsenek megbízható, felméréseken alapuló statisztikai adatok, de állítólag egyetlen (most még) európai uniós országban alacsonyabb csak az idegennyelv-tudás szintje, mint nálunk: Nagy-Britanniában. Az én felfogásom szerint két különböző problémáról van szó: egyrészt az angol- és a németnyelv-tudás deficitjéről, amit azonnal orvosolni kellene, másrészt a bármiféle nyelv tanulása iránti nyitottságról, arról a mentalitásról, hogy idegen nyelvet tanulni öröm, és az életünk olyan napi rutinjává kellene ennek válnia, mint a fogmosásnak.

A „B2-es terv” bejelentése, 2014 decembere után néhányan még vártuk a minőségi ugrást, a grandiózus intézkedéseket, a központilag koordinált fejlesztéseket, hiszen az elmúlt években a kormány centralizálta és átalakította az oktatásügy egészét, különös módon azonban ezen belül a középiskolai idegennyelv-oktatás átfogó reformjáról nem esett sok szó. Ezért aztán voltak, akik úgy vélték, hogy e bejelentés csak afféle szimbolikus megnyilatkozás volt, amelynek célja esetleg az lehetett, hogy újra jelezze a kormányzat mély elkötelezettségét a társadalmi haladás ügye mellett. A tanárok, a szülők és a diákok zöme a vállát vonogatta és nem vette komolyan a bejelentést. Az Emberi Erőforrások Minisztériumának vezetői azonban nagyon is komolyan gondolták a dolgot. Stratégiájuk alapja viszont egy különös hármas munkamegosztás volt: ők, tehát a hatalom képviselői, jó magasra felrakják a lécet, az ifjak megértik, hogy nincs mese: át kell ugrani a saját testmagasságukat, a jóisten pedig majd megsegíti a jámborokat.

A türelmi idő öt év volt, de a jelenlegi célt nyilvánvalóan nem lehet úgy elérni, hogy a minisztérium a munka egyetlen, bár valóban fontos részét vállalja csak magára – a pánikkeltést. Ugyanis a kormányzat elképzelése nyilvánvalóan az volt, hogy miután magasra tette a lécet, az értelmiségi létre vágyó, így kellőképpen kétségbeesett fiatalok a tőlük telhető legnagyobb erőfeszítést fogják majd megtenni. A szakpolitikusok nyilván úgy vélik, hogy az egyetemre készülő diákok lemorzsolódása nagy lesz ugyan, de nem olyan mértékű, hogy ez számottevő társadalmi feszültséget okozna.

Hogyan reagált minderre a szakma? Nemrég például a Nyelviskolák Szakmai Egyesületének elnöke, Berényi Milán – bár jelezte, hogy az állítása az idealizált helyzetre vonatkozik – kijelentette, hogy a Nemzeti alaptanterv legalább 936 nyelvórát ír elő a diákoknak az érettségiig a közoktatásban, ami bőven elég a középfokú nyelvvizsga megszerzéséhez. Ez egyébként matematikailag így is van, mert akár 500 óra is elég lehet a középfokú nyelvvizsga letételéhez, ha az ideális nyelvi kurzus négy feltétele adott, azaz: kiscsoportos oktatás; megfelelő tananyagok; jó nyelvtanár irányítása; azonos nyelvi szinten álló, erősen motivált tanulók. Mindnyájan tudjuk azonban, hogy ezek a feltételek hogyan és mennyire nem teljesülnek Magyarország iskoláiban, hogy például krónikus nyelvtanárhiány van, hogy a vidéki iskolák több mint negyedében egyáltalán nincs is nyelvet oktató szaktanár. A magyar kistelepülések zömének esetében ráadásul nincs helyi lehetőség arra sem, hogy a diákok tanfolyamon vagy netán magántanárnál tanuljanak, még akkor sem, ha anyagilag ezt esetleg meg is tudnák engedni maguknak. Maradna tehát az önálló tanulás, ehhez viszont többek közt megfelelő, az interneten elérhető, magyar diákok számára használható tananyagok kellenének. De ezek, ugye, nem vagy alig léteznek. Mindazonáltal ezt olvasom a február 8-i Magyar Nemzetben: „Berényi Milán úgy véli, hogy el lehet érni egy év alatt is a középfokú szintet, ha valaki nagyon motivált.”

Az Élet és Irodalom április 26-i számában olvasható Huszár Ágnes kiváló elemzése a magyar nyelvdeficit okairól és a lehetséges megoldásról. Ezt írja: „Átmeneti megoldást jelenthet, ha 2020-tól nem B2, hanem csak B1 típusú nyelvvizsgát, illetve azzal azonos szintű érettségit követelnek meg a felsőoktatásba kerülőktől.” Huszár Ágnesnek igaza van, de én még hozzátenném, hogy ez a reális cél is csak úgy érhető el, ha a szakemberek összefognának, kidolgoznának valamiféle elsődleges akciótervet, hogy már az első évben se legyen a vidéki tanulók helyzete reménytelen. Interneten elérhető anyagokat kellene kifejleszteni, illetve adaptálni – első lépésként angol és német nyelvű kurzusokat –, hiszen nyilvánvalóan ez a feladat. Minden rossz tapasztalatunk ellenére sokan lennénk olyanok, akik boldogan dolgoznánk bárkivel egy ilyen nagy szakmai projektum részeként, ha lenne a munkánkra igény, és megbíznának bennünk.

A kormánypártok és az ellenzék közös pontja azonban jelenleg az, hogy felismerték az idegennyelvi deficitben rejlő páratlan politikai lehetőségeket. Az ellenzék támadja a kormány ördögi tervét, amely ismét csak a felső középosztály támogatásáról szól, a szegényebb rétegek cserbenhagyásáról, továbbá arról, hogy az autoriter vezetéssel szemben netán ellenpólust képező értelmiségi réteget tudatosan szűkíteni próbálja a kormány az érettségizők, majd az egyetemre bejutó fiatalok számának csökkentésével. Alattvalók kellenek ezeknek, nem gondolkodó emberek. Mit csinál ezzel szemben a kormány? Szakmai tevékenységként semmit. Számára az egész ügy olcsó, fékezett habzású „politikai termék”: nincsenek oktatási reformtervei, nincs tehát mire pénzt allokálni. Az egyetlen ötlet, ami felmerült a kéthetes (!) külföldi tanulás, ami sok diák számára nagyszerű emberi tapasztalat lehet, de semmi köze a nyelvtanuláshoz. Kicsit olyan ez, mint amikor 1919-ben beengedték a szegény gyerekeket a Margitszigetre.

Az idegen nyelvi deficit valóban a legégetőbb magyar problémák egyike, és örülnék, ha a kormány valóban szeretne tenni valamit az ügyben. Talán be lehetne tenni ezt a kis írást egy palackba, és kijuttatni a buborékunkból az üzenetet: nem kell több politikai „publicity stunt”, de tessenek csak, kérem, nagyot álmodni, igazi terveket szövögetni – és mi boldogok leszünk, ha ennek mi is a részeivé válhatunk.

Figyelmébe ajánljuk

Post mortem

Az egész világot megrázó szörnyűségeknél gyakran előkerül a tettes ízlése – nem akarjuk elhinni, hogy egy átlagos ember is követhet el borzalmas dolgokat, keressük a furcsaságokat, az előjeleket, amelyeknek gyanúsnak kellett volna lenniük.

A szellemek ereje

  • - turcsányi -

Johnny Lobónak nehéz élete volt. Már a háború korai szakaszában megjárta Vietnamot, s hazatérve polgárjogi harcosnak állt; az indiánok jogaiért küzdött. 

A messzi káosz

„Mi ez az utazás nevű dolog? Miért nem hagyjuk abba idővel? Hát sosem nő be a fejünk lágya?” – tette fel ezt a három költői kérdést a szerző 2014-ben, utazós blogjának utolsó bejegyzésében.

Egy macska, egy lótusz

Egyiptommal és a fáraókkal krimitől a sorsjegyen át egészen a bútordarabokig bármit el lehetett adni már 100–150 évvel ezelőtt is. Az egyiptománia kutatása viszonylag fiatal terület, általában egyiptológusok vagy régészek, történészek foglalkoznak a témával, mellékprojektként. A fogalomba bármely egyiptomi motívum felhasználása beletartozik úgy is, hogy a kontextus teljesen független az egyiptomi kultúrától.

Kapupánik

A mai fiatalok már nem tudják mi az élet, se háborújuk, se békéjük, kapálni se tudnak, csak ülnek a számítógép előtt. Gyenge, menekülő generációt szült a korábbiak feszített, izzadságos munkája, elkényeztették őket. Az ilyenekből nem lesznek ’56-os hősök.

Futott két kört

A békemisszió a béke ügyét sajnos, és reméljük egyelőre, nem vitte mérhetően előre utolsó, múlt heti bejelentkezésünk óta, pedig azóta Kijiv, Moszkva és Hszi Csin-ping után Washingtont és az akkor még ép fülű Trump elnökjelölt urat is megjárta Orbán Viktor.

Visszacsatolás

Amikor Antall József a választási sikerének valahai eufóriájában azt találta mondani, hogy ő lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke szeretne lenni, nagyot dobbant a nemzeti szű, vagy lélek. Hogy pontosan mire gondolt a felhevült költő, azt éppenséggel soha nem fogjuk megtudni.

„Mit írtál, szakácskönyvet?”

Bár már négy kötetet jegyez – egy beszélgetőkönyvet és több színpadi adaptációt –, még mindig zavarba ejti, ha írónak nevezik. Az Örkény Színház színészével a legújabb novelláskötete, a Kevert kapcsán így elsősorban az írásról beszélgettünk.

Zsákban futás a pálya mellett

Csák János helyét vette át az európai parlamenti és önkormányzati választás másnapján. Nem a lehengerlő víziók embere, inkább igyekvő háttérmunkás. Kérdés, hogy ez mennyi ideig lesz elég az életben maradáshoz.

„Egy dobásunk van”

Még a legpesszimistább várakozásokat is alulmúlta a 2017-ben nagy lendülettel indult párt szereplése az idei júniusi választásokon. Tompos Márton 3,7 százalékos pártot vesz át, ígérete szerint valami teljesen újat fognak kipróbálni.

Sarkadi utca, Berlin

Egy egész utcát uralt Berlinben az a prostituáltakat dolgoztató Békés megyei banda, amelynek tagjait emberkereskedelem miatt ítélte súlyos fegyházbüntetésre és vagyonelkobzásra a Gyulai Törvényszék.