Azt hinné az ember, hogy ha valaki politikai tőkét akar kovácsolni ellenfele hazugságából, ami ugyebár teljesen rendjén való, akkor legalább ilyenkor gondosan ügyel arra, hogy önmaga kizárólag komolyan vehető javaslatokkal álljon elő. Mert ha ő is hasonló blöffpolitikát folytat, mint a leleplezett másik, akkor ugyan mitől válna hitelessé saját felsőbbrendűsége? Ha nem tudja az egyedüli felelős politikus látszatát kelteni, akkor mi végre a kormányfőmenesztő, kormánybuktató hajcihő, sőt most már egy egész párt (MSZP) lezavarása a politikai pályáról?
Azt hinné az ember, hogy ha valakinek az ölébe pottyan (?) a szerencse, hogy legfőbb politikai vetélytársa saját magát meszeli el ország-világ előtt, akkor először örömében a földhöz veri magát, majd elgondolkodik a tanulságokon. Például azon, hogy vajon kifizetődő-e hülyének nézni az állampolgárokat (a Gyurcsány-ügy az én olvasatomban azt bizonyítja, hogy nem), vagy mégiscsak jobb őszintén a választók elé tárni a helyzetet (a rosszat is) és a kivezető utat (a kellemetlent is). Máskülönben nemcsak a hazugságváddal kell szembesülni, hanem egy szép álomból való felébredés keserűségével is. Az emberek többsége nem fakír, és pláne nem mazochista, ellenben hajlamos csalfa illúziókban ringatni magát. Vevő mindenre, ami szebbé teszi életét, s kiélezett politikai helyzetekben (mint amilyen a választási kampányidőszak, vagy egyéb okból felizzított közéleti klíma), bódítószerként a politikai hazugságokat is hajlandó magába szívni. Mihelyt véget ér ez az áldásos időszak, és kénytelen visszasüppedni a hétköznapok valóságába, jön a csalódás, hiszen kiderül, hogy a dolgok nem olyan egyszerűek, mint a retorika politikusbajnokai állították.
Most, amikor kifulladni látszik a Fidesz artikulálatlan kormánybuktató akciója, amikor a puszta tagadás mellett egy alternatív program körvonalait is hajlandó végre felrajzolni, kiderül, hogy tavaszi kampányblöffjük nemhogy lecsendesült volna, de még fel is erősödött. A választások előtt még jól-rosszul eljátszhatták a naivát: habár a "rosszabbul élünk" szlogen árnyékában nehezen volt hihető, mégis azt hirdették, hogy a tébéjárulékok látványos megkurtításával átvágható a gordiuszi csomó, s a gazdaság fellélegzése rögvest a jólét növekedéséhez vezet. Most kicsit megnehezíti ezt a fajta megközelítést az államháztartás tényszerűvé vált katasztrofális állapota, amiről a választások előtt csak sejtések lehettek, igaz, azok meglepően pontosan tükrözték a valóságot, még a Fidesz-vezetők köreiben is. A párt gazdaságpolitikusai azonban, újfent látszik, direkt szeretik a szellemi kihívásokat: a gondolatok szabad (értsd: mindenféle tudományos igazságon felülemelkedő) szárnyalását kedvelő Matolcsy György újra elemében érzi magát.
Hogy csak tiszta forrásból, a Fidesz első számú gazdaságpolitikusának saját szavaiból merítsünk, a Figyelő múlt heti interjújából próbáljuk megérteni, mit is javasol a (még mindig csak) legnagyobb ellenzéki párt a (még mindig) hivatalban lévő kormány programja helyett. Pontosabban, mit tenne, ha a hazugságon kapott kormány átadná helyét az igazmondás bajnokaként ismert ellenzékének, netán megkérné rá, hogy vezényelje le egy szakértői bábkormány működését. Nos, a mester rögtön leszögezi, hogy mivel az államháztartás helyzete az "erkölcsi-politikai válság" negatív hatásai miatt napról napra rosszabb, a szakértői kormánynak újra kell tárgyalnia a konvergenciaprogramot, majd újra kell kérni Brüsszel és a globális gazdasági szereplők támogatását.
Levonhatna persze más következtetést is, mondjuk azt, hogy ha ők maguk felhagynának a politikai válság szításával, akkor nem kellene egy napról napra mélyülő válságot kezelni, de belátható, hogy ilyen kézenfekvő megoldással nem állhat elő kormánybuktató ambíciójú politikus. A magyar valóságban sokkal életszerűbb, ha ehelyett bedob egy jókora blöfföt, nevezetesen, hogy sikeres válságkezelés esetén még ma is reális a 2010-es eurócsatlakozás, ehhez csupán a hazai bankrendszer és az üzleti élet pénzére van szükség, akik, ha látják a garanciát (a Fidesz delegálta szakértői kormányt?), rögvest odaadják.
Matolcsy nem titkolja, hogy a honi nagytőke önkéntes adománya mellett gyökeres gazdaságpolitikai fordulatra is szükség van. Erről direktben nem sokat tudunk meg az interjúból, de áthallásosan annál többet. Elárulja ugyanis, hogy 2001-2002-ben a globális recesszióra adott válaszként ők "tudatos anticiklikus gazdaságpolitikát" alkalmaztak, vagyis az ő szavazatszerző osztogatásuk - a Medgyessy-kormány dilettáns osztogatásával szemben - racionális közgazdasági alapokon nyugodott. Azt is elárulja: ők pontosan tudták (de persze a választóknak nem mondták, tehát ők is hazudtak reggel, éjjel meg este), hogy a választások után, 2002 őszén az addigi osztogató politikát költségvetési kiigazításnak (magyarul: megszorításnak) kellett volna követnie.
E vallomás fényében fölöttébb érdekes, hogy az idei tavaszi választási kampányukban (Matolcsy bevallása szerint a valós helyzet körvonalainak ismeretében) meghirdetett programjukat, miszerint a kialakult válságot nem megszorításokkal kell kezelni, hanem társadalmi megállapodásokkal (?), most is vállalhatónak tartja, beleértve a tb-járulékok 10 százalékpontos csökkentését. Nehéz persze elképzelni, hogy az említett "társadalmi megállapodás" célja nem a költségvetési kiigazítás, azaz megszorítás volna, de hát azért oly gazdag a magyar nyelv, hogy mindenki a neki kedves szinonimákkal élhessen.
A műfaj non plus ultrája, a blöff a köbön azonban nem ez, nem is a 2010-es euró, hanem egy reformalap elnevezésű valami, amely évi 500-1000 milliárd forinttal gazdálkodva elindítaná a szükséges reformokat. A forrásokat valaminő "kerekasztalok" döntése teremtené meg, például oly módon, hogy egyes adókat közvetlenül a reformalapba csatornázná be, de célzott hitelfelvételekről is szó lehet. Hogy ez miben különbözne az alkotmányos rendünkben a közpénzek begyűjtésére, elosztására, esetenként hitellel történő kiegészítésére hivatott államháztartástól, amelynek számszerűségeiről kerekasztalok helyett a parlamenti patkóban döntenek, arról nem esik szó az interjúban. De hát miért is esne? Szabad ország vagyunk, a magyar nyelv pedig megengedi, hogy állami költségvetés helyett bárki reformalapot mondjon. Elég, ha akkor nevezi nevén a dolgot, amikor hivatalos felhatalmazása lesz az állampénzügyek vitelére, vagyis amikor ténylegesen kormányon lesz. Akkor viszont illik majd bevallania, hogy a hatalomra kerülés érdekében mi mindenben hazudott korábban (reggel, éjjel meg este). Így lesz kerek a világ.
