Mind többen vetik a szememre, hogy mit huhogunk mi, közgazdászok, hiszen lám, nem dől össze a világ kormányunk szokatlan intézkedéseitől. Magamba szálltam, és beláttam, valóban bennünk van a hiba: ahelyett, hogy a szemünket kibökő sikereken örvendeznénk, a rejtett veszélyeket lessük, a kákán is csomót keresünk. Elhatároztam hát, hogy derűsebben nézem a magyar vircsaftot. Megkönnyítette a dolgomat, hogy épp aznap dobták a postaládámba a kormány Magyarország jobban teljesít című füzetét. Ebből megtudtam, hogy országunk "nemcsak a 2010 előtti időszakhoz, de Európa számos országához viszonyítva is jobb teljesítményre képes". Nem derült ugyan ki, hogy ez a képessége kibontakozott-e már, vagy még várnunk kell rá, mint a Messiásra, de megértettem, hogy a kétkedésnél élhetőbb állapot a remény.
Gyorsan vásároltam egy szemléletkorrekciós rózsaszín szemüveget, és rögtön elszállt a huhogós kedvem. Már-már az Örömóda tolult az ajkamra, midőn megújult látásommal ismét végiggondoltam azt a sok jót, amit röpke három év alatt teremtett a kormány. Csodálkozom, hogy miért nem örvendeztem eddig azon, hogy lassan kiszabadulhatunk az adósságcsapdából, amelybe a karvalytőkés Nyugat rántott be minket. Már csak egy csipkerózsikányit kell aludni, és ledobhatjuk a rabláncot, hisz pártunk és kormányunk felszabadító harca nyomán csökken az államháztartás folyó hiánya, és vele együtt apad az adósságráta. Kicsinyes dolog volna azzal jönni, hogy ehhez hárommillió polgártárs magán-nyugdíjpénztári megtakarítását áldozták be. Elvégre adósság csak úgy tűnhet el, ha valaki kifizeti; hát most a magánpénztártagok lettek a hunyók.
A huhogó közgazdák a kormány másik sikermutatóját is vitatják: szerintük a foglalkoztatás csak virtuálisan nő, azzal, hogy a statisztika a havi pár órás és a külföldön végzett kereső tevékenységet meg a közmunkát is beszámítja. És ha így van? Az egykori teljes foglalkoztatás is csak a kapun belüli munkanélküliség árán valósult meg, aztán kit zavart? Legalább pihenten mehettünk a munkaidő után fusizni, géemkázni. Tudom persze, hogy most nincs fusi, hiszen az embereknek még a feketemunkára sincs pénzük, de legalább az a kevés, ami van, nem veszíti el az értékét. Merthogy az inflációt soha nem látott mélyre, az árstabilitást jelképező 3 százalék alá szorította a kormány. Egyrészt a rezsicsökkentés innovációjával, amely a hazai kapitalizmus utolsó, önmagát megsemmisítő fejezetét, a tervutasításos rendszert nyitotta meg: központilag diktált árak, pazarló fogyasztással. Másrészt a fogyasztói kereslet mérséklésével, amit meglepően ortodox módszerrel, a széles lakossági tömegek jövedelmének csökkentésével ért el.
A kormány joggal büszke viszont rá, hogy ígéretét megtartva megvédte a nyugdíjakat. Valóban, a mai nyugdíjasok járandóságát infláció feletti mértékben, 5,2 százalékkal növelte az idén. Arról nem tesz említést a kék füzetkéjében, hogy ehhez (és más nagyvonalú gesztusaihoz) a jövő generációk nyugdíját is beáldozta. A kormányzása kezdetén a magánpénztáraktól lenyúlt 3000 milliárd forintnyi nyugdíjvagyonból mára 500 milliárd sem maradt. Ha ehhez hozzácsapjuk a kormány reménye szerint értékőrző Mol-részvényekbe fektetett 500 milliárdot, akkor is 2000 milliárd hiányzik az egykori magánpénztárakban a jövőbeli nyugdíjak fedezetéül felhalmozott vagyonból.
De ne siránkozzunk a bizonytalan jövő miatt, örüljünk annak a biztos jónak, ami most van! Például a bőkezű családi adókedvezmény jóvoltából 2012-ben nőtt a születések száma, és mint a Kormányzati Információs Központ füzetéből kiderül, ezt még Grzegorz Górny lengyel újságíró is elismeri. Azon igazán kár keseregni, hogy elegendő munkajövedelem hiányában hányan nem tudják igénybe venni a bőséges adókedvezményt. Hisz nekik csak azt a kis időt kell kibekkelniük, amíg létrejön a beígért egymillió új munkahely.
Annak, ugye, kifejezetten örülni kell, hogy a GDP nálunk nemigen akar növekedni. Ma már a csecsemők is tudják, hogy ez a dzsídípízés idejétmúlt dolog, a hanyatló Nyugat kategóriája, amivel nem is érdemes foglalkozni. A 21. században életminőséget meg boldogságindexet kell mérni, s ezekben a piszkos anyagiaknál nagyobb súlya van a nemzeti függetlenségnek és az egészséges magyarságtudatnak. De aki olyan földhözragadt, hogy a pénz is érdekli, az is kap vigaszt: a kék füzetből megtudhatja, hogy a következő hét évben Magyarország több uniós forráshoz jut, mint korábban bármikor. Már ha egyáltalán tagja marad a nemzeti szuverenitásunkat egyre pofátlanabbul korlátozni akaró EU-nak.
Addig, amíg a Széles Gábor beígérte energia-perpetuum mobile révén országunk nem válik önellátóvá, sajnos nem tekinthetünk el nemzeti valutánk gyengélkedésétől, hiszen ha mást nem is, de energiahordozót mindenképp dollárért, euróért (esetleg rubelért) kell vásárolnunk. A gyenge forintnak is vannak persze előnyei, bár ezt főként azon kevesek élvezhetik, akik euróban kapják a jövedelmüket, és forintban költik el. De hát a más boldogságának is lehet örülni! Abból már többen is profitálhatnánk, ha a gyenge forint meglódítaná az exportot, mert az dinamizálhatná a magyar gazdaságot. Elvileg. Gyakorlatilag sajnos azt látjuk, hogy hiába lettünk adóparadicsom, és hiába ér 300 forintot a multik eurója, mégsem itt akarnak beruházni. Csak nem hibádzik valami kormányunk politikájában?!
Ezúton kérem meg huhogó kollégáimat, hogy az MNB elnökén ne gúnyolódjanak, és főleg ne gyűlölködjenek, mert akik ezt teszik, a forint ellen dolgoznak! És ne érveljenek azzal, hogy maga a kormányfő és a jegybank új vezetője is a forint ellen dolgozik, mert nekik mandátumuk van rá. 'k bármikor begyengíthetik a forintot, akár 320-ig is, mert azt a magyarság boldogulásáért teszik. Hisz most nem Járai "erős forint = erős ország" axiómája érvényes, hanem a "függetlenség = gyenge valuta = erős nemzet" alapvetés.
Hú, már baromira elfáradtam, leveszem a rózsaszínű szemüvegem. Pihenésként huhogok és gyűlölködöm kicsit. Majd holnap megint fölveszem, hogy a maga valóságában láthassam a szép, új világot.
