Egotrip

z élet országútja / előtted is nyitva áll / az út kezdete a születés / vége a halál / z élet országútján / mindenki elindul / de ki ér célba nem tudjuk / mert minden alakuuuul!!!!! Vídia együttes énekese belelendül, villázni kezd, a tucatnyi tábor a színpad elé rohan, én pedig nem hiszem el, hogy ilyen még létezik. Öt, rockzenésznek öltözött, dagadt disznó áll a színpadon, rojtos bőrökben, sörhasakban.

Ült a király a trónján a trónteremben, és kókuszgolyót eszegetett. Nem ez volt épp a kedvenc szórakozása, de nem volt mit tenni, uralkodnia kellett magán. Országában béke honolt, a pénzügyek jól álltak, a nép elégedetten dolgozott. Szóval, unta magát piszkosul. Számos királyi körülményt felsorolhatnánk még, de az messzire vezetne, túl az optimizmuson.

A férfiemberek tudják, hogy milyen az: reggel arra ébredni, hogy a szívünk csordultig tele hazaszeretettel, feszül a Széchenyi-terv, hajnali országálmainkból még visszamosolyog egy sikeres kis- vagy középvállalkozónő, családtagjaink elől ölünkbe ejtett újsággal rejtegetjük lelkes, acélos jövőképünket.

Február 7-én, csütörtökön, késő este a Budapest Rádió műsorvezetője felkérte a hallgatókat, hogy tájékoztassák a "messziről jött embert" a Postabank-történet fontosabb mozzanatairól. A hallgatóknak mintegy negyvenöt perc állt rendelkezésükre, hogy elmagyarázzák a saját minősítése szerint tájékozatlan, de nem hülye Fiala Jánosnak, miért szerepelt a bank neve oly gyakran a sajtóban az elmúlt években. A telefonok azonban ritkán csörrentek meg, a megadott idő alig felét használták ki az emberek. És ez még a kisebbik baj. A nagyobb az, hogy kiderült: a hallgatók alig-alig emlékeznek valamire, és különösen a leginkább húsba vágó ügyek röppentek ki memóriájukból.

ATelep abban is különbözött a világ többi részétől, hogy itt rendszeresen sétáltatták a kerti kutyákat, azaz naponta legalább egyszer kivitték őket az erdőbe, ahol olyan szagválaszték fogadta őket, hogy legtöbbször csak simán seggre ültek, és egy darabig kábultan mozgatták orrcimpájukat.

Összerezzent, ahogy ezt kimondta, körbenézett a szobában, ez a vészjósló, ám - fájdalmára - tényszerűen igaz közlés kitől is származhatott. Kitől, kitől: csakis tőlem, persze hogy. Mintha lenne még itt rajtam kívül ilyenkor valaki. Mintha volna arra szándék, indíttatás bárkiben, hogy velem gombolyítsa a fonalat, s személyemet nagy kegyesen tehermentesítve megossza velem az el nem kendőzhető, sajnálatos tényeket; közölje a diagnózist, kimondja felettem az ítéletet: számodra ez az autentikus állapot, igen - a külső körülmények lefedik a lényeged. Nem - ismertem be -, nincs velem ilyenkor már évek óta senki, csak én mondhatok ilyeneket, csakis én szembesíthetem magammal a helyzetet. A helyzet pedig - döbbentem rá - láthatóan elég súlyos, ha már a saját tulajdon hangomtól is megijedek. Igen, de ha mindezt tudom, mi több, le is reflektálom, hogy ezek szerint újabban magamban beszélek, miért nem nevetek ezen? Hogy tudja egy Németh Lajos - mintha nem holmi zaklatott időjós, hanem küldött, hírnök volna, vagy hóhér, bárddal a kezében, egyenesen - ennyire belém baszni az ideget? De annyira, hogy prognózisát azon nyomban sorsomra vonatkoztatom, s mint aki megőrült, egyetértőleg nyugtázom, fennhangon jóváhagyom? Kérdezett ez engem? Kíváncsi rám? Akart tőlem azon túl valamit, hogy közölje, milyen időre számíthatok? Na ugye. Meg egyébként is: hogy ha mindezt látom, ha tisztán érzékelem önnön nevetségességemet, akkor hogy nem vagyok az esték intézését illetően sikeresebb?

A miért és most szavakat gyakran a szóvégi -t nélkül ejtjük, tehát miér´ (sőt mér´), illetve mos´ alakban: Miér´ kell indulni?, illetve Mos´ kell indulni. (A -t elhagyását aposztróffal jelölhetjük.) Első látásra az ember azt gondolná, hogy a beszélők kényelemből, takarékosságból, sőt hanyagságból vagy műveletlenségből hagynak le hangokat a szavak végéről. Ez nem igaz, hiszen a magyar szóvégi -t másutt szilárdan tartja magát, senki se mond olyat, hogy *Ez a beszéd sér´ minket, vagy *A mus´ igazán finom. A beszélők megválogatják, hol lehet elhagyni a -t-t és hol nem. Nincs tehát olyan szabály, hogy "beszédben (akár lezser vagy gondozatlan beszédben) bármely szóvégi -t leeshet".

Már nagyon forgolódtam. Meg csuklottam. Az asztráltestem csuklott, a porhüvelyem meg forgolódott.

irály. Mi mindenen ment keresztül ez a szó, istenem! És ha már isten, akkor utána az első, vagyis a listán második, mégis vezető.

Nehéz megérteni, hogy ha valaki magánszemélyként jó üzletember, akkor köztisztviselőként miért teszi talonba isteni adottságát. Ha a saját pénzét jól fialtatja, miért nem teszi ezt a rá bízott közpénzzel is. Pedig ha másban nem is, abban esetleg bízhattunk a legutóbbi kormányváltáskor: olyanok veszik kezükbe az ország költségvetését, akik már bizonyították rátermettségüket családi és pártköltségvetésük kezelésével.

Éppen végeztem a Megható történetek féllábú gyerekekről című antológia előszavának megírásával, amikor felfigyeltem a csönd egy szokatlan árnyalatára, ami váratlanul lepte meg a telepet a Sándor-napot követő kedd borongós délutánján. Olyan volt, mint amikor a hallhatatlan, de létező alapzajok: a hűtő zümmögése, a számítógép együgyű prüntyögése elcsöndesedik áramszünet alatt, és amit addig csöndnek hittünk, egyszerre elmélyül, megtelik új, hang alatti hangokkal, melyeket lefedett az előző, magasabb telítettségű csönd.

ASándor-napi ünnepség a szokott mederben zajlott, leszámítva, hogy ezúttal Attila is részt vett a megemlékezésen, aki nemrég érkezett az erdőbe Erdélyből, és semmi meglepőt nem talált abban, hogy lopott áramból is lehet pálinkát főzni. Sanyi kőműves épp ott tartott előadásában, hogy húsvétra kivilágítja az egész erdőt, és a sikeren felbuzdulva már tervezgetni kezdte az HBO bevezetését minden háztartásba, amikor szerencsére eljutott abba a fázisba, amikor beszéde külső segítség nélkül nem tartalmazott érthető fonémákat már az avatott hallgató számára sem, úgyhogy elcsöndesedve játszadozni kezdett a láncfűrésszel, és csak néha kiáltotta azt, hogy hööömp.