Egotrip

Az ember azt hinné, így ötven felé már nem érhetik nagy meglepetések. Hogy már mindent látott, sőt mindennek az ellenkezőjét is. De nem! Be kell látnia, megint tévedett. Most például abban, hogy naivan azt hitte: nyilvántartják a járulékbefizetéseit. Azt hitte, az állami nyugdíjpénztár is képes arra, hogy regisztrálja a nevére beérkezett járulékösszegeket.

Berci kőműves nem szerette a világnak nem ráeső részét, elfogadta, de nem kedvelte egyáltalán. Akkor érezte elemében magát, ha - miután ledolgozta magáról a menetet - beült a Sündörgő című kocsmába, és torkon öntötte magát a megérdemelt sörrel. Berci kőműves gyanakvással figyelte az öltönyösöket, de azért ez a gyanakvás sohasem csapott át nyílt ellenszenvbe, hiszen ebből a körből kerültek ki a legjobb megrendelők.

A magyar mondattannak van két kényes-fényes primadonnája: az igekötő meg a tagadószó. Mindkettő a mondat hangsúlyos középpontjába, az ún. fókuszba törekszik. Ez a pozíció rendesen az ige előtti hely: Pál beugrott a kútba. Pál nem ugrott a kútba. Látják? A be és a nem ugyanott van, ők a mondat fókusza, utánuk hangsúlytalanul áll (mintegy hozzájuk simul) az ige. Ezt a simulást az igekötő esetében (beugrott) a helyesírás is jelzi, a tagadás esetében (nem ugrott) nem, de hát ez az ő baja.

De a legfélelmetesebb nem ez. Hanem a Kossuthon az Esti mese szignálja.

Ilyen viharos időkben a vérbeli államférfinak megfontoltságot és erőt kell mutatnia, nyugodtságot és elszántságot kell sugároznia: legyen higgadt és aggódó, folytasson tárgyalásokat, és álljon ki a nép elé, derüljön ki mindenki számára, hogy fontos ember, hogy a nép üdve őrajta múlik, legyen atyailag megnyugtató, de tegyen meg minden szükséges intézkedést. Ilyenkor pénz nem számít, a rendkívüli körülmények gyors és akár költekezőnek tetsző megoldásokat követelnek. Hogy pontosan mik ezek, annak egy részét nyilvánosságra lehet hozni, a többi meg hadititok, orrod tőle fokhagymás, kis kíváncsi.

Miután magamra maradtam az univerzum Küküllő utcai szegletén, teljesen magamra a földtekén, takarékos mozgássorral, megfontoltan, mégis tántoríthatatlanul, mint akiben régen érlelődő, komoly szándék munkál, s egy hatalmas szívdobbanás erejével érzi, itt a megfelelő alkalom, most kell megtennie, nem tűr már halasztást a dolog, vízszintesbe ereszkedtem, elkezdtem begyűrni egy sárga színű, kisméretű díszpárnát a gerincsérvem alá, s megpróbáltam felvenni a legelviselhetőbb pozíciót. Ezúttal sem volt laikus testvérre, könnyű léptű kiscserkészre, dalos kedvű nótafára, a középpályát percek alatt beszáguldó kulturális menedzserre szabott feladat - olyanfajta akció volt, melynek lebonyolítása a végsőkig elszánt, erős akarattal bíró tárgyszemélyen túl minimum egy jól képzett gyógytornászt s egy bivalyerős, pelyhes bajszú, mocskosszájú, ötvenes bicepszű ápolónőt feltételez. A gombócba gyűrt párnát ugyanis úgy kell elhelyezni a legfájóbb pont alatt, hogy a térdhajlatom pontosan a vásárlás másnapján - ittas állapotban történő pipázás módszerével - több helyen is kiégetett, de amúgy ízléses, csak hát lyukacsos kihúzható kanapé távolabbi karfájára essen, s evvel egy időben az ilyentájt már amúgy üres fejem a másik karfára tett zöld és téglapiros kispárnákon legyen kényelmesen nyugtatható. Ha ugyanis a fejemet nem támasztom alá ezekkel az enyhén piszkos kispárnákkal, amelyeket egyébiránt roppant nehéz mosni, mert nincs rajtuk huzat, miáltal hetekig nem száradnak ki, rossz esetben pedig bebüdösödik a bennük levő darabos szivacs, oszt´ szagolhatom, műsorzárásig szimatolhatok, honnan jön ez a csatornaszag, míg végre rájövök, ja, hát persze, a fejem alól, akkor nem látom a megfelelő szögben a televíziót. A növény bezavar, a nyak kiakad: kinek kell ez. De ha az alsó lábszáram nem lóg le az ágyról evvel párhuzamosan, a kívánt végeredmény szempontjából az se jó, mert akkor ez a csüngő testrész nem gyakorol a gerincre minimális nyújtóhatást legalább, és akkor mondhat nekem Pálffy István bármit, hiába fog ott nekem a legjobb szándékkal beszélni: úgysem tudja elnyomni a hörgésszerű ordításomat. És akkor nézhetek rá kigúvadt szemekkel, széttárt kezekkel a nagy szenvedések közben, hogy nem értem, Pista, amiket te mondol, hiába beszélsz - ordítok épp, nem hallom a híreket. Továbbá magyarázhatom az emeletről félálomban, jeges rémülettel lekóválygó családomnak, egyelőre nem kell még a mentőt hívni, adjatok egy esélyt, várjatok: keresem, csinálom, s ha tervemet - bízom, közelest - sikerre viszem, meg fogom találni a megfelelő pozíciót, a hál´ isten véges létet tűrhetővé szublimáló testhelyzetet. És ha nyerek, hogyha én itt felülkerekedek, ha a körülmények fölött, melyek - nem tagadom - jelenleg mostohák, miként egy champion, látványos győzelmet aratok, nem fogok már ordítani, mint az állat, gyerekek, akkor már jó lesz nekem; nem üvöltök, esküszöm, hogy meg sem szólalok: egy szintén zenész kolléganőt, Elisabeth Wurtzelt olvasok, s közben fél szemmel Pálffy István bácsit lesem, s e kettős figyelemelterelő stratégiának, továbbá a díszpárnának, valamint - és nem utolsósorban! - a bútorról lelógó alsó lábszár kieszközölt, szabaddá tett gravitációjának, enyhe feszítő hatásának hála, elviselhető lesz a per pillanat még elviselhetetlen fájdalom. És ha így lesz, dupla a haszon: nem kell a kórházba majd mandarint hozzatok. De ha már itt vagytok, megosztanám tivéletek abbéli véleményemet, hogy a történetnek tolókocsi lesz a vége alighanem. Jusson majd eszetekbe az a számtalan sok jégrém, focizás, síelés, mese, összebújás s egyéb sok jó cselekedet, mikor ki kell tolni a friss levegőre az öreget.

Egyszer csináltam egy hitvány dolgot. Másodikos egyetemistaként egy hajnali szemináriumon kornyadozva, az álmosság hideg-meleg verítékétől és egyéb kínos tüneteitől verve, meglehetősen diabolikus szórakozást eszeltem ki, hogy ébren maradjak. Egy apró szobában ültünk vagy nyolcan, én éppen a R. adjunktussal szembeni első padnál, tőle cirka egy méterre. Úgy az óra felénél húztam egy függőleges vonalat a füzetembe, és onnan kezdve percenként átlag egyet-kettőt, egész az óra végéig. Néha gyorsabban húztam őket, néha lassabban, ám e random strigulázásnak semmi köze nem volt R. szavaihoz. Pár perc múlva észrevette a gyarapodó vonalakat, és ahogy múlt az idő, egyre feltűnőbben próbált ügyet sem vetni rájuk - melyet újabb és újabb vonalakkal háláltam meg. Az óra végére a különben színvonalas, de amúgy meglehetősen konvencionális foglalkozás a francia szociológia klasszikusairól ily módon alakult egy drámára emlékeztető láthatatlan tusakodássá, amelyben a hatalom gyakorlásáról csak azt lehetett tudni, hogy történik, de azt nem, hogy hogyan. Tudom, olcsó játék hülyegyerekeknek, de azt élveztem a legjobban, hogy tudtam: nem meri megkérdezni, hogy mit számoltam. Mentségnek meg elég sovány, hogy sose csináltam ilyet később.

Tulajdonképpen (meg) gyakorta elég annyi, hogy csak lapuljunk, tényleg, kihegyezett fülekkel, kiélezett látással, fojtott lélegzettel, figyeljünk kifelé a fejünkből, mit mindig saját magunkat nézzük befelé (!), és az élet maga hozza elénk sokadik aprócska blődségét, zöldségét, amit nem szabad elszalasztani. Mert hát kavarog, örvénylik a történelem, háborúk dúlnak, birodalmak omlanak össze-messze, vagy éppen közelebb, mi azonban itt vagyunk, a mi kis mezőnkön, annyiféle történik itt is.

Máté Péter

A The Economist szeptember hetedikén megjelent száma megfogalmazta a kérdést: szereti-e a magyar kormány a piacgazdaságot? A cikkíró végigpásztázott azokon a jelenségeken, amelyek okot adhatnak a gyanúra, hogy kormányunk nem mindig és nem mindenhol szereti a piacot, és vázolta vízióját arról, hogy a választások közeledtével felerősödhet a kormányzati törekvés az állam gazdasági szerepének továbberősítésére. Végül megnyugtatta az olvasót, hogy aggodalomra igen, de kétségbeesésre nincs ok, hiszen a magyar gazdaság már kellően liberalizált.

Besétál egy szép őszi, tavaszi, nyári vagy téli napon egy ismeretlen horvát parasztember a Csabához, és aszongya:

Ma reggel, úgy fél tíz tájban avval keltem, hogy ezután én már kizárólag csakis avval foglalkozom, hogy jól érezzem magam. Bezár a bazár, az egyszemélyes brutállokál, kitessékelem az ajtón teljesen elázott becses személyemet. Stáblista a pszichothriller végén, jóccakát. Elég volt, készítik a tepsit, maholnap negyvenéves vagyok. Ez lesz a cél, a hivatás hátralevő életemben, s ennek a nagyszabású tervnek minden egyebet vasmarokkal alárendelek. Diktatúra lesz.

Mi az az Umberto Eco, egy visszhang, kérdeztem a koszos férfit. Megállt a szájában a falat, aztán lassan, mintha robot bújt volna belé, kinyújtotta a karját, egy ajtóra mutatott: Menj, és nézd meg! - mondta szájbarágósan.