Nádasdy Ádám: Modern Talking

publikálva
2001/42. (10. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A magyar mondattannak van két kényes-fényes primadonnája: az igekötő meg a tagadószó. Mindkettő a mondat hangsúlyos középpontjába, az ún. fókuszba törekszik. Ez a pozíció rendesen az ige előtti hely: Pál beugrott a kútba. Pál nem ugrott a kútba. Látják? A be és a nem ugyanott van, ők a mondat fókusza, utánuk hangsúlytalanul áll (mintegy hozzájuk simul) az ige. Ezt a simulást az igekötő esetében (beugrott) a helyesírás is jelzi, a tagadás esetében (nem ugrott) nem, de hát ez az ő baja.

A két primadonna

A magyar mondattannak van két kényes-fényes primadonnája: az igekötő meg a tagadószó. Mindkettő a mondat hangsúlyos középpontjába, az ún. fókuszba törekszik. Ez a pozíció rendesen az ige előtti hely: Pál beugrott a kútba. Pál nem ugrott a kútba. Látják? A be és a nem ugyanott van, ők a mondat fókusza, utánuk hangsúlytalanul áll (mintegy hozzájuk simul) az ige. Ezt a simulást az igekötő esetében (beugrott) a helyesírás is jelzi, a tagadás esetében (nem ugrott) nem, de hát ez az ő baja.

Mi van, ha ez a kettő összetalálkozik? Melyikük érvényesíti jobban "fókuszkereső" természetét? Ha az igekötő, akkor azt várjuk, hogy kilökje a tagadószót a fókuszból (az ige előtti hangsúlyos helyről): (1) Pál be nem ugrott a kútba, vagy (2) Pál beugrott nem a kútba. Ha a tagadószó, akkor ő löki ki az igekötőt: (3) Pál nem beugrott a kútba, vagy (4) Pál nem ugrott be a kútba. Ezekből a legnormálisabb, legsemlegesebb nyilvánvalóan a (4), tehát a tagadószó erősebben fókuszkereső, mint az igekötő. Sőt talán a tagadószó egyenesen fókuszkövetelő, azaz nem hajlandó más pozícióban megjelenni, csak a fókuszban? Ez sem volna meglepő, hiszen a tagadás kitüntetettebb közlési elem, mint az igekötő által hordozott hely- vagy egyéb jelentés. Magyarán: a tagadás nagyobb durranás, mint az igekötőzés, ezért jár neki a fókusz. Ugyanakkor jellemző, hogy az igekötő - mely kénytelen átengedni a fókuszpozíciót a tagadószónak - sértett büszkeségében nem marad meg közvetlenül a tagadószó mögött (ezért nincs a [3]), inkább elmegy az ige mögé (lásd [4]). Ez primadonnák esetében érthető.

Megjegyzendő, hogy a (3) egyetlen esetben létezik: ha a be kontrasztba van állítva, ilyenkor az ellentétezés miatt szuperhangsúlyt kap, és diadalmasan magához ragadja a fókuszpozíciót: (5) Pál nem BEugrott a kútba (hanem KIugrott belőle). A kontraszt azonban afféle "overkill", mely a legtöbb mondatszerkezetet maga alá gyűri, s így fenntarthatjuk, hogy a (3) - legalábbis normális, semleges mondatként - nem létezik.

A fentiekből az is következik, hogy a (2) sincs, hiszen itt az igekötő van a fókuszban a tagadószó rovására. És valóban: a (2) legföljebb olyanokban létezik, hogy Pál beugrott - nem a kútba, hanem a pöcegödörbe! Ez azonban nem ellenpélda, mert itt a tagadószó nem a mondatot (vagyis nem a cselekvést, nem az igét) tagadja, csak a helyhatározót, hiszen a beugrás ténye fennáll, csak iránya változik. Mi viszont most (kimondatlanul) a mondattagadással foglalkozunk.

Kilőttük tehát a (2-3)-at, marad az (1), mely a fentiek szerint végképp nem szabadna, hogy létezzen: az igekötő van a fókuszban, s utána - primadonnaság ide vagy oda - hangsúlytalanul rögtön ott áll a tagadószó. További (1)-esek: Érdemeit el nem sorolhatom. A férjét soha meg nem csalta. Működött, amíg szét nem szedték. Az állítólagos szakértő hozzá nem tudott szólni. Föl nem hívna a szemétláda. Neki ne dőljetek! Tőlem ilyet el ne várjon a tanár úr! Ezek létező, szaporítható, tehát szabályos alakulatok. Van azonban bennük valami stiláris többlet, valami, ami a semlegessel szembeállítja őket, tehát azzal, hogy Érdemeit nem sorolhatom el; A férjét soha nem csalta meg, Ne dőljetek neki! stb. Nem tudom megmondani, hogy mi ez a többlet. Talán az, hogy a közlést mint meglepőt, mint szokatlant, mint a várakozásainkra rácáfolót állítja be. Indok nélkül, semlegesen nem mondanánk olyat, hogy A meggyet le nem szedték, hanem: A meggyet nem szedték le. Mindenesetre az (1)-es típus, tehát az igekötő fókuszba hozása a hozzá hangsúlytalanul simuló tagadószóval, valami stiláris-expresszív többletet hordoz, gyakran rosszalló, fejcsóváló, gúnyos értelmet. De nem mindig: Boldogan éltek, amíg meg nem haltak.

Ez a kettősség azonban nem marad meg, ha az ige nem rendes ragozott formában szerepel, hanem igenévként, itt ugyanis a (4)-es szerkesztés (melyben az igekötőt az ige mögé utasítjuk) tiltva van: nincs (4a) *Egy nem jelent meg cikk; *A nem korhadt el deszkák. Itt viszont nyitva áll a (3)-as szerkesztés: (3a) Egy nem megjelent cikk; A nem elkorhadt deszkák. Rendben van, mondhatnánk, ezt vártuk, hiszen az igenév (megjelent, elkorhadt) nem ige, inkább melléknév (mert jelzőként működik), így a benne rejlő igekötő sem igekötő, hanem szóképző elem, ergo miért is kellene a (4)-esben mutatkozó furcsa elválást-mögékerülést eljátszania? Ám legnagyobb csodálkozásunkra ez nem így van, mert az (1)-es szerkesztést viszont bírják az igenevek: (1a) Egy meg nem jelent cikk; Az el nem korhadt deszkák. De vajon itt is megvan-e az a stiláris (rosszalló? meglepetést kifejező?) többlet, amely a rendes-igés (3)-asokban megvan? Nem hiszem. Nem tudom. Kérem, mindenki gondolkozzon ezen. Nem megerősített hírek szerint = Meg nem erősített hírek szerint? Vagy ez utóbbi (tehát az [1]-es típus) inkább irodalmias, talán egy kifutóban lévő régiesebb szerkezet, míg az előbbi (a [3]-as) az újabb, a terjedőben lévő, mely ki fogja szorítani a másikat?

A legérdekesebb azonban az, hogy ha az igenév -ható végű, akkor állítmányi (tehát nem jelzői) helyzetben is állhat, s ekkor a (4)-es szerkesztést is bírja: (4b) A viszonyok nem láthatók át. A mobiltelefon nem érhető el. Ám ez csak akkor lehetséges, ha nincs ige: *A viszonyok nem voltak láthatók át. *A telefon nem lesz érhető el. Ez érthető, mert a -ható végű igenév nyilván csak akkor ülhet bele a (4)-esbe, amikor az ige szerepében tud tetszelegni - ez viszont csak addig lehetséges, amíg nincs mellette igazi ige (voltak, lesz). A -ható végű igenév tehát itt meglepően igei módon viselkedik, s így - az amúgy is teljesen tiltott (2)-es kivételével - mindhárom szerkesztést bírja: (1b) Ez a jegy át nem ruházható. (3b) Ez a jegy nem átruházható. (4b) Ez a jegy nem ruházható át. Az (1)-es a fent vizsgált "stílusgazdag" (?), de talán már kissé ízes-irodalmias változat; a (3)-as felel meg a szigorú mondattani logikának ("ha nem ige, csak igenév, akkor ne váljon el tőle az igekötő"); a (4)- es furcsa öszvér, mert a -ható igenévbe visszalopja (rendes ige távollétében) az igei tulajdonságot, az igekötő elválásának lehetőségét. Én ezt, tehát a (4)-est érzem ma a középútnak, a mértéktartó fogalmazásba illeszkedőnek; de úgy látom, a (3)-as van lassan terjedőben. És, mint tudjuk, a nyelvi változás nem visszafordítható.

publikálva
2001/42. (10. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk