Felelős hitelezés
Amerikában fizetésképtelenné vált néhány tízezer adós, ennek nyomán befuccsolt néhány tucat amerikai jelzálog-hitelező, és máris a feje tetejére állt a világ: bárki bármelyik földrészen retteghet attól, hogy az évek során összehozott megtakarítása vagy aktuális jövedelme veszít az értékéből. Tessék, lehet megint rettegni, pedig most éppen egy árva bankvezetőnk agya sem szállt el: itthon mindenki szépen teszi a dolgát, a magyar pénzintézeti szektor prosperál, soha csúnyább kép ne legyen róla. Lehet-e ennél jobban a saját bőrünkön érezni a globalizáció - ezúttal - kedvezőtlen hatását?
Mondanom sem kéne, de a hazai mentális viszonyok között mégiscsak mondani kell: a globalizációnak áldásos hatásai is vannak. A pénzügyi világban maradva például az, hogy olyankor is bővülhet a magyar gazdaság, amikor e hon senki fia-borja nem ad pénzt annak felvirágoztatására, mert (kis túlzással) mindenki az utolsó fillérjét is elkölti. Ilyenkor igencsak jól jön, hogy a világ bármely földrészén élő és pénzfölösleggel bíró polgár megtakarítását kölcsönvehetjük, és (némi használati díj, a kamat fejében) ideig-óráig használhatjuk. Ha ők nemcsak sokan vannak, de elegen is, akkor (kis túlzással) örök időkre eladósodhatunk, össznemzeti szinten legalábbis.
Most nem folytatom a minden rosszért felelőssé tett globalizáció előnyeinek sorát, hanem visszatérek eredeti mondandómra, ami történetesen annak árnyoldalához kapcsolódik. Tehát: Amerikában néhány évvel ezelőtt egyesek felelőtlenül kezdtek hitelezni: engedtek annak a csábításnak, hogy az alacsony kamatok és az emelkedő ingatlanárak mellett jócskán, már-már korlátlan mértékben kitágult az ingatlanfedezet mellett hitelért folyamodók köre. Olyanok is tülekedtek az olcsó hitelért, akiknek magasabb kamatszint és törlesztési teher mellett eszükbe sem jutott volna eladósodni, vagy ha mégis, akkor a felelősen hitelező pénzintézeteknek illett volna elzavarni őket. A hitelezők azonban e helyett inkább a kockázat megosztására játszottak: megfelelő pénzügyi technikákkal úgy adjusztálták a másodlagosnak nevezett, valójában gyenge fizetőképességű adósoknak nyújtott hitelek szokásosnál magasabb kockázatát, hogy azokat még a hivatalból óvatos befektetők is megvásárolhassák. Köztük olyan, szigorú prudenciális szabályokkal körülbástyázott bankok is, amelyek amúgy a felelős hitelezés Európában divatossá vált elvét követik, vagyis éppen az ellenkezőjét annak, mint ami a becsődölt amerikai jelzáloghitelezőket jellemezte.
A felelős hitelező megvizsgálja, és a döntése során figyelembe is veszi, hogy az ügyfél képes lesz-e teljesíteni vállalt törlesztéseit, és milyen jövőbeli változások befolyásolhatják fizetési képességét. Ebben a szemléletben a hitelezőnek nem csupán azért kell megvizsgálnia a potenciális adós potenciális fizetőképességét, hogy ne veszélyeztesse a hitel mögött álló betétesek pénzét, hanem azért is, hogy az adóst is megóvja a törlesztés elmaradása esetén őt magát érő kellemetlenségektől, így például - végső, de nem ritka esetben - a kilakoltatástól. A felelős hitelezés elve azért került az európai fogyasztóvédők és nyomukban az uniós döntéshozók látókörébe, mert felismerték, hogy a hitelek növekvő technikai és jogi bonyolultsága miatt a kölcsönért folyamodó páciens nem mindig képes felmérni döntése következményeit, különösen a fogyasztói hitelezés körében. Ezért mind az Európai Bizottság, mind az egyes tagállamok pénzügyi felügyeletei (köztük a magyar PSZÁF is) ajánlásokkal bombázzák a hitelezőket, amelyekkel egyrészt az ügyfelek megfelelő tájékoztatására, másrészt fizetőképességük körültekintő vizsgálatára hívják fel a figyelmüket.
A gondot az jelenti, hogy minden egyes hitelező a kihelyezései növelésében érdekelt, hiszen a nagyobb hitelvolumen (a remények szerint legalábbis) nagyobb profitot termel. A jelzálogkölcsönök esetében ráadásul többnyire akkor sem kerül bajba a hitelező, ha az adós nem tud törleszteni, hiszen ilyenkor érvényre jut a zálogjog, és az ingatlan a pénzintézet tulajdonába kerül, aminek értékesítéséből kárpótolhatja magát. A hitelezőt csak akkor éri kár, ha az adósok mulasztása tömegessé válik, és ezért - vagy más ok miatt - leértékelődnek a kölcsön fedezetét jelentő ingatlanok. A kellően óvatos hitelező persze erre az eshetőségre is felkészül: az ingatlan piaci értékének csak bizonyos hányadát fogadja el hitelfedezetként, és így az ingatlan mérsékelt értékvesztése még nem veszélyezteti a kölcsön megtérülését. Az új ügyfelek megszerzéséért folyó küzdelemben azonban már a hitelfedezet mértéke is a licit tárgyává vált, bár Magyarországon még nem öltött olyan méreteket, mint az amerikai jelzálog-hitelezésben, ahol nem ritka az ingatlan értékét meghaladó kölcsönösszeg.
A hazai hiteladósok és bankok számára éppen időben jött a figyelmeztetés az amerikai kontinensről. Noha már nálunk is előfordul, hogy a hitel megközelíti (esetenként meghaladja) a fedezetéül szolgáló ingatlan értékét, az átlag még 70 százalék körül van, vagyis banki szemszögből messze nincs akkora kockázata az ingatlanra alapozott hitelezésnek, mint az említett tengerentúli társaik esetében. Elterjedőben van viszont a fizetőképesség vizsgálatának elmulasztása olyan esetekben, amikor az ingatlan értéke elégséges fedezetet nyújt a kölcsönre, holott a mind népszerűbbé váló szabad felhasználású jelzáloghitelek olyanokat is elcsábíthatnak, akiknek előreláthatóan nincs meg a törlesztést biztosító jövedelmük, és így akár egy vacak hűtőgép miatt kell majd a lakásukat elárverezni. Hiába az európai bizottsági meg a felügyeleti ajánlás, a felelős hitelezés kívánalmát nálunk is mind gyakrabban felülírja a nagyobb kockázatért cserébe nyerhető profittöbblet reménye. Az ügyfél meg szembesülhet azzal a szép liberális eszmével, hogy mindenkinek jogában áll hülyének lenni.
A pénzügyi kormányzat láthatóan nem zavartatja magát a világ minden tájáról érkező figyelmeztető jelzésektől, amelyek valamilyen módon a felelőtlen hitelezésre vezethetőek vissza. Pont most vonnák újból az adóalapba a kockázatosnak ítélt hitelekre képzett banki céltartalékot, amelyet bő évtizede azért engednek költségként elszámolni, mert ezzel is óvatosságra akarják ösztökélni a hitelintézeteket. A kormány ráadásul nem is nyerne sokat az ügyön, hiszen mihelyt veszteségként írja le a bank a bukott hitelt, így is mentesül majd az adó alól. A lépés üzenete azonban éppen ellentétes azzal, amire ma szükség volna - igaz, az ilyesféle ritmuszavar az adószabályozást évek óta jellemző káoszban lassan már fel sem tűnik.
