Reszkessetek, macskák!
A váratlanul az üldöző szerepébe bújó Jerryt manapság nem az egykori ifjú és vehemens SZDSZ játssza, mint a párt 1990-es kampányklipjében, hanem a mind szigorúbb arcot öltő versenytanács, amely úgy csap le időnként a renitens piaci szereplőkre, mint a sorsa ellen fellázadt kisegér a meglepett Tomra. Az éppen tízéves Gazdasági Versenyhivatal legfrissebb statisztikájából kiderül, hogy a hatóság 2006-ban már 11 milliárd forintot meghaladó bírságot szabott ki 83 ügyben a tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás tilalmáról szóló törvény megsértése miatt. A legfájóbb ütéseket a kartellezők kapták (négy ügyben összesen 8,5 milliárd bírság), de a fogyasztók megtévesztőire is komoly csapásokat mért tavaly a verseny őre: a megelőző évek százmilliós bírságai 1,8 milliárd forintra nőttek (igaz, az összegen 61 cég osztozott).
A bírság mértékében az áttörést az építőipari vállalatok versenykorlátozó összejátszásáért kiszabott milliárdos tételek jelentették 2004-ben: akkor öt cégnek együttesen hétmilliárd forintot kellett fizetnie, amire már nem lehetett egyszerűen legyinteni. Nem beszélve arról, hogy a milliárdos büntetések a sajtó és a közvélemény ingerküszöbét is átlépik, márpedig feltételezhető, hogy a nagyobb nyilvánosság megnöveli a büntetések elrettentő erejét. A fehérgalléros bűnöket nem erős felindultságból, netán pszichés zavarodottságban követik el, hanem hideg fejjel végzett gazdasági kalkulációk alapján, ami valószínűsíti, hogy a megelőző elrettentésnek is nagyobb szerepe lehet.
Ma még nem lehet felmérni, hogy a bírságokban is megmutatkozó szigor hatása mikor csökkenti a gazdasági szereplők késztetését arra, hogy erőfölényükkel visszaéljenek, a versenyt korlátozó megállapodásokat kössenek (kartell), netán tisztességtelen eszközökkel próbálják befolyásolni a fogyasztókat. Mert a versenyhivatal működésének ez volna a legfőbb értelme (némi pátosszal: a "küldetése"), miként elmarasztaló döntéseinek és súlyosbodó bírságainak a hatásfokát is ezen lehetne lemérni. Ilyen megállapítást meggyőző empirikus elemzésre alapozva ma még nem lehet tenni, de a sokasodó versenytanácsi eljárások és a szigorú fellépések magatartás-formáló erejét már jelzik a piaci szereplők egyes megnyilvánulásai.
Legutóbb a gyógyszerpiac liberalizációjának mellékzöngéivel foglalkozó tévévitában láthattuk, hogy egy kartellgyanút megfogalmazó beadvány a versenyhatóság képviselőjének szemráncolásával megtetézve mekkora indulatokat tud kelteni az érintettekben (ATV, Friderikusz most, január 24.). A kereskedők szövetsége azért fordult panasszal a versenyhatósághoz, mert bizonyos jelek alapján úgy ítélte meg: a gyógyszerészkamara nyomást gyakorol a gyártókra annak érdekében, hogy ne forgalmazzák termékeiket a patikákon kívül. Pedig a normálkereskedelemben árusítható termékkör is tekintélyes piacot jelent, amelyen eddig a patikák kiváltságos helyzetet élvezhettek. Annak fényében, hogy mekkora erőbedobással és milyen eszközökkel küzdött a patikuskamara a piacnyitás megakadályozásáért, nem volna meglepő, ha beigazolódna a kereskedői szövetség gyanúja. Mert hiszen a gyógyszerészkamara korábban is nyúlt törvénybe talán nem ütköző, de meglehetősen etikátlan eszközhöz, amikor kezdeményezte, hogy a piacliberalizálást ellenző nyilatkozatukhoz a patikusok saját - sok kis településen, ritkán lakott körzetben kiszolgáltatott helyzetben lévő - vásárlóiktól gyűjtsenek aláírást. (A nem kiszolgáltatott vevőktől nehezen várhatták volna el, hogy önös érdekük ellenében a patikusokkal legyenek szolidárisak.)
A versenytörvény megsértésének gyanújával bepanaszolt patikusoknak és gyógyszergyártóknak ma már lehet okuk az idegességre, hiszen alig egy hónappal ezelőtt került sor a verseny-hivatal tízéves történelmének második legnagyobb összegű, csaknem hétmilliárd forintos (még nem jogerős) büntetésére, amelyet a két piacvezető autóbiztosítóra és a márkakereskedők szövetségére rótt ki a hatóság. A versenytanács szerint ugyanis a javítói óradíjakról szóló megállapodások korlátozzák a versenyt, s kiváltképp igaz ez akkor, ha a biztosítók magasabb óradíjjal jutalmazzák a nekik üzletet hozó szervizeket.
Bár a márkaszervizek és biztosítók ügye sok tekintetben eltér a patikusok és gyógyszergyártók ellen megfogalmazott kiskereskedői panasztól, az autóssztoriban hozott határozat a gyógyszereshez is nyújt némi támpontot azzal, hogy kimondja: "A versenyjogi tilalom alá nemcsak a formális határozat vagy ajánlás formáját öltő szervezeti aktusok tartoznak, hanem minden olyan megnyilvánulás jogsértőnek minősül, amely (függetlenül tényleges hatásától) olyan szándékot tükröz, hogy összehangolva a tagok piaci magatartását, korlátozza a gazdasági versenyt." Vagyis ha a versenytanácsi eljárás során igazolódik az a vélekedés, hogy a gyógyszerészkamara elnöke a gyógyszergyárak értékesítési politikáját befolyásoló kijelentést tett, akkor elvileg abban az esetben is elmarasztalható, ha mindez pusztába kiáltott szó maradt.
De akkor is nyeregben érezhetné magát a kereskedők szövetsége, ha igazolni tudná azt a (másik) gyanúját, hogy a patikusok egyeztetik a nem támogatott gyógyszerek fogyasztói árát. Az ilyen összejátszó magatartást is szigorúan bünteti a versenyhivatal. Tavaly novemberben például 120 millió forintos bírságot szabott ki tojáspiaci kartellezésért a tojástermelők szövetségére, amely - úgymond, a termelők érdekében - évek óta közöl tagjaival ajánlott tojásárat. (A kiszabott bírság csak azért nem lett magasabb, mert a hatóság figyelembe vette, hogy az áruházláncok erős alkupozíciója és az import térhódítása miatt a tojáskartell nem ért el jelentős piaci hatást.)
A versenyhatóság szigora azt a látszatot kelti, mintha a magántulajdon uralta piacgazdaság kisebb szabadsággal járna, mint a korábbi államszocialista. Pedig ha jól belegondolunk, érthetővé válik, hogy liberális piacgazdaságban nagyobb szükség van az erőfölénnyel való visszaéléssel és a tisztességtelen magatartással szembeni hatósági fellépésre, mint a letűnt tervgazdaságban, ahol eleve hatóságilag volt megszabva szinte minden, a piacra lépéstől kezdve a termelői együttműködéseken keresztül az árakig. A piaci szabadság nem azt jelenti, hogy a gazdasági szereplők tetszőleges eszközöket igénybe véve gyűrhetik le versenytársaikat, és azt sem, hogy kreativitásuknak szabad folyást engedve téveszthetik meg a fogyasztókat. A piaci verseny főszereplője - elvben legalábbis - a fogyasztó; és ha ezt nem mindig érzékeljük is, az állami piacvédelem célja éppen az, hogy ez a gyakorlatban is mindinkább így legyen. Ezért próbál a versenyhivatal-Jerry fölébe kerekedni a mégoly hatalmas cégóriás-Tomoknak.
