A kétéltű ember 2.
Élet-halál kérdése lehet a szerelem, a háború, a barátság vagy akár a zene is, de a labdarúgás csak kivételes esetben. Ha mégis komolyra fordulnak a hírek: az angol csatár a sorscsapások nyomán alkoholistává válik és belehal, az öngólt vétő kolumbiai focistát lelövik, a példák akkor sem feltétlenül futballspecifikusak - az alkoholisták gyakran belehalnak, a kolumbiaiakat már a film közepén lelövik. Az élet és halál problémáit általában közhelyekkel hessentjük el magunktól, nincs ez másként a labdarúgás esetében sem. A Liverpool egykori legendás menedzsere, Bill Shankly mondatait minden idétlen idézetkönyvben megtaláljuk, a pontosság kedvéért most az egyszer szó szerint közöljük: "Egyesek azt hiszik, hogy a futball élet és halál kérdése. Nagyon nem értek egyet ezzel a véleménnyel. Biztosíthatom önöket, hogy sokkal, de sokkal fontosabb ennél." A szövegkörnyezetéből kiragadott bonmot feljegyzése óta önálló életet él, már bele se gondol senki, valójában vicces-e, vagy sem. Vagy ahogyan Ishmael fogalmaz a Moby Dickben: "Én úgy vélem, derekasan félreértettük az Élet és Halál kérdését."
Voltak azonban olyan korok és országok, amelyekben az élet nem is állt másból, mint derekas félreértésből, és bármely cselekvési forma, a tétlen ácsorgástól a kemény fizikai erőfeszítésig élet-halál kérdésévé válhatott. A negyvenes évek Szovjetuniójában ebbe a spektrumba a labdarúgás is jócskán belefért; talán csak itt fordulhatott elő, hogy valakit a futball miatt ítéljenek halálra, és ugyancsak a futballnak köszönhesse életben maradását.
Nyikolaj Sztarosztyin három fivérével együtt korának legtehetségesebb játékosai közé tartozott - persze nemcsak futballban, de jégkorongban is... Nyikolaj, Andrej, Alekszandr, Pjotr - a legidősebb és a legfiatalabb között nyolc év különbség volt - együtt alkotta a harmincas évek közepén a Szpartak Moszkva gerincét. A "szövetkezetiek" akkoriban vadonatúj csapatnak számítottak, 1935-ös születésüknél olyan, ma már többé-kevésbé elfeledett cégek bábáskodtak, mint a Promkooperacija vagy a Komszomol. A csapat legnagyobb patrónusa a kommunisták ifjúsági szervezetének főtitkára, Alekszandr Kozarev volt, aki nagyszabású sportpolitikai elképzeléseiben gyakran támaszkodott a nagy kombinátor, Nyikolaj Sztarosztyin ötleteire. Egy franciaországi túrát követően - ahol a Dinamo- Szpartak vegyes 2-1-re kapott ki újév napján a Racingtól - Sztarosztyin és Kozarev együttgondolkodásából született meg a szovjet nemzeti bajnokság terve, benne a félig legalizált profizmussal, majd szintén 1936-ban minden idők egyik legfurcsább futballmeccsének gondolata.
A szovjet ifjúság színe-virága minden évben a Vörös téren gyülekezett a testkultúra napja alkalmából, hogy esztétikusnak gondolt mozdulatsorok bemutatásával kápráztassa el a dísztribün válogatott közönségét. A nagy terror első évében Sztarosztyin javaslata nyomán a labdarúgók is bemutatkozhattak. Eredetileg a két moszkvai rivális, a Dinamo és a Szpartak közti összecsapást terveztek, végül a belügyiek nem vállalták a meccset, így az önkéntesek által kiterített hatalmas zöld szőnyegre a Szpartak két csapata lépett. Mivel valamennyien tudták, hogy Sztálin nem igazán nagy barátja a futballnak, a pályán irányító Sztarosztyin és a Lenin-mauzóleum tetején, a diktátor mellett álló Kozarev, arra az esetre, ha a "Nagy Vezér" unná az eseményeket, titkos jelben állapodtak meg, hogy azzal rögtön félbeszakíthassák a meccset. Nagy meglepetésre azonban Sztálin olyannyira belefeledkezett a játékba, hogy a mérkőzés végül az előzetesen megbeszélt 30 helyett 43 percig tartott.
Sztálinnal ellentétben a szintén rettegett Lavrentyij Berija igazi futballrajongó volt. Grúziában töltött ifjúsága idején maga is játszott, sőt egy mérkőzésen még Nyikolaj Sztarosztyin ellen is fellépett - kevés sikerrel. Berija, aki 1938-ban, állambiztonsági népbiztossá történt kinevezésével egy időben az egykor még Dzerzsinszkij által alapított Dinamo Moszkva tiszteletbeli elnöke is lett, nem nézte jó szemmel a riválisok sikereit. Míg 1936-ban még a Dinamo nyerte a bajnokságot, '37-ben, '38-ban és '39-ben már a közönségkedvenc Szpartak győzött. A presztízsveszteséget nehezen tűrő Berija 1938-ban letartóztatta Kozarevet, egy évvel később pedig megpróbálkozott a rendkívül népszerű Sztarosztyin fivérek elleni vádemeléssel is, de Molotov nem írta alá az elfogatási parancsot. 1942-re azonban megváltoztak a körülmények és az erőviszonyok. A vád: merényletkísérlet Sztálin ellen. Az NKVD szerint Nyikolaj Sztarosztyin és társai a Lenin-mauzóleum tetejéről integető diktátor meggyilkolását tervezték - a főbűnös az akkor már kivégzett Kozarev -, de emellett még a burzsoá sport terjesztése is számlájukra írható. Bizonyítékot végül csak ez utóbbira találtak, így Nyikolaj Sztarosztyint - valamint öccseit és több csapattársukat - tíz év munkatáborra ítélték. Először a sarkkörön túlra szállították, aztán a Távol-Keletre, a kínai határhoz. Azonban élet-halál urai, a táborparancsnokok - valamennyi bősz futballrajongó - mindenütt rábízták csapatuk, a helyi Dinamo edzését. Sztarosztyin így privilegizált helyzetben, száműzetésben élte túl a Gulag első éveit.
Egy éjjel aztán, valamikor 1948-ban, valahol egy szibériai táborban furcsa mondatra ébredt: "Gyere gyorsan, Sztálin van a vonalban." Hamarosan kiderült, hogy régi ismerőse, Sztálin fia, Vaszilij kínál számára menekülési útvonalat: Moszkvába rendelte Sztarosztyint, hogy vegye át a légierő csapatának irányítását. Berija, ifjabb Sztálin gyűlölt ellensége ezt nem hagyhatta annyiban; azonnal akciót indított, hogy visszajuttassa a lágerbe a még mindig ünnepelt egykori játékost. Így Sztarosztyin hiába költözött be egy időre Vaszilij Sztálin dácsájába, hiába őrizték minden lépését, egy óvatlan pillanatban Berija titkosrendőrei elfogták, és ismét száműzték. A Kaukázusba, majd Uljanovszkba került edzőnek, később Kazahsztánba irányították, ahol végül Alma-Atában, a helyi futball- és jégkorongcsapat irányítójaként működött, nagy sikerrel. Sztálin halála és Berija kivégzése után a kiváló tréner kiszabadult és visszatért a futballhoz, amelytől valójában soha el sem szakadt.
Az ötvenes években Sztarosztyin a szovjet válogatott szövetségi kapitánya lett, majd visszakerült a Szpartakhoz, amelyhez egészen haláláig hű maradt. Csodálatos módon mindhárom testvére is túlélte a tízévnyi kényszermunka megpróbáltatásait, amelyekről Andrej Sztarosztyin 1973-ban - Brezsnyev idején - megjelent emlékirataiban kissé visszafogottan ennyit írt: "Az életnek ára volt."
