Ürügyeim című publicisztikai gyűjteményem, amelyre 1970 táján szerződtem először, több mint tíz évvel később jelenhetett csak meg, amikor végre kihagytam belőle a Juhász Ferencről és Hermann Istvánról szóló gunyoros hangvételű írásaimat. Előtte mérvadó miniszteri szájból hallhattam, hogy Hermannt bírálhatnám ugyan, de ha egy népies írót megvédenek tőlem, akkor egy urbánust is meg kell védeniük.
Ezt az indokolást már akkor is pocsék viccnek tartottam. A két írás nem vonatkozott egymásra. A teljesítményeket a maguk összefüggésében ítéltem meg, ahogy kell. A kultúrpolitika azonban egyensúlyt teremtett egymással össze nem függő jelenségek között. A rendszer normális időszakaiban a jobboldali elhajlókhoz mindig találtak baloldaliakat is, és viszont.
A rendszerváltozás után egyéb pártállami szokásokhoz hasonlóan az efféle egyensúlyteremtő trükkök is újra divatba jöttek. Csak éppen ma más funkciót töltenek be. Az Aczél-féle kultúrpolitika ezek segítségével érzékeltette, hogy a hagyományos népies-urbánus vitában egyformán karolja fel mindkét fél kiválóságait, így hát mindkét fél érdekelt abban, hogy egyforma buzgalommal gyakorolja a lojalitás gimnasztikai mutatványait. Manapság más célok érdekében munkálkodnak az egyensúlyteremtés szakemberei. Egyrészt a közélet tisztaságának terén akarnak egyensúlyt teremteni. Ezért ha vállalkozó kedvű török vendégmunkások vagy költségvetési findzsacselek kerülnek a közvélemény látkörébe, akkor valami gyanúsnak tetsző ellenzéki visszaélést rángatnak elő, vagy a Horn-kormány valamelyik költségvetésének egyik tételét. Nem állítják magukról, hogy illatos a lábuk, csak azt mondják, hogy a szocialistáké is büdös, és azt hiszik, hogy ezzel már helyre is állt az egyensúly. De miféle egyensúly ez? Ha Simicskát - persze kizárólag metaforikus értelemben - Al Caponéhoz hasonlítanánk, akkor szocialista ellensúlyai jelenleg - ha igaznak bizonyulnának a velük szemben felhozott vádak - a bűnözők hierarchiájában legfeljebb a zsebtolvaji rendfokozatra kapaszkodhatnának fel. A megmaradt különbséget a rendőrség meg az ügyészség úgy egyensúlyozza ki, hogy kizárólag azokat méltatja megtisztelő és súlyos figyelmére, akik kevesebbet nyomnak a latban.
Az egyensúlyteremtés másik célja az, hogy legitimálja a szélsőjobboldal hőseit. Ennek ódiumát a saját bőrömön is tapasztaltam. Még az Antall-kormány idején kitalálták rólam, feltehetően szatirikus hangvételem miatt, hogy én vagyok az egyik szélsőség abban a láncolatban, melyben a másik szélsőség pozícióját Csurka István tölti be. Egy író-istván itt, egy író-istván ott. Csakhogy nem a stíluson és nem is a hangvételen múlik, hogy egy szerző besorolható-e valamelyik szélsőség táborába. Szélsőséges az, aki fellép pluralista demokráciánk alapelvei ellen. Ezek között szerepel, hogy az emberek nem ítélhetők meg sem hátrányosan, sem előnyösen származásuk, vallásuk, nemzetiségük, nemi orientációjuk miatt. Csurka olyan pártot vezet, amely számos döntő vonatkozásban a nácizmus ideológiáját menti át a mi körülményeink közé. Ezért őt joggal nevezzük szélsőségesnek. Én viszont, bár számos döntő vonatkozásban bírálom társadalmi életünket, a pluralista demokrácia híve vagyok.
Már a személyek ilyesfajta kiegyensúlyozó szembeállítása is meglehetősen pocsék vicc, de még vacakabb, és persze következményekkel is terhesebb, ha közszolgálati intézményeken belül ezen a módon próbálnak legitimálni alkotmánysértő műhelyeket. A Magyar Rádióban is kitaláltak két szélsőséget: az egyik a Vasárnapi újság szerkesztősége, a másik a 16 óra stábja, továbbá Bolgár György műsora, a Beszéljük meg. Csakhogy a Vasárnapi újság rasszizmusának és uszító hangnemének sem a 16 óra (amely, mellesleg, az utóbbi időben feltűnően megszelídült), sem a Beszéljük meg, ez a minden szélsőséges fortyogást lehűtő, spontán interjúműsor nem lehet ellenpárja. A rádió vezetői mégis erre a két adásra hivatkoznak, ahányszor valaki a vasárnap reggeli újnáci liturgia megregulázását vagy betiltását követeli. És hogy ne álljon két szélsőség eggyel szemben, a közeljövőben a felére csökkentik a Beszéljük meg adásidejét, és a megmaradt időt célirányosan felhígítják. A 16 óra és a Vasárnapi újság szerkesztőségét pedig felszólították arra, hogy közösen vezessenek le egy beszélgetéssorozatot a pártok vezetőivel. Hírek szerint a 16 óra munkatársai nem vállalták ezt a megszégyenítő megbízatást, csak Rangos Katalin állt kötélnek. Így aztán együtt kérdezgeti a pártelnököket a MIÉP-es illatú Stifner Gáborral, mintha igaz lenne a hazugság, és csakugyan két szélsőség volna a rádióban: két olyan szélsőség, mely közös munkára képes.
Más jelei is vannak annak, hogy a jobboldali szélsőség ki akar törni karanténjából. Ez kormánypárti érdek. Ha a magyarországi szélsőjobboldal szobatiszta, akkor koalícióra lehet lépni vele. Csurka a New York-i tornyok lerombolásának napján, szeptember 11-én elvesztette ugyan örömében a fejét, de ki tudja, mit hoz még a jövő? Addig is annyi jobboldali személyt kell szalonképessé stuccolni, amennyit csak lehet. Még Bayer Zsolt is vitapartnert keres, aki erkölcsileg legitimálhatná őt, ahogy a Vasárnapi újságot Rangos Katalin. A televízió egyik kulturális műsorában kijelentette, hogy ő igenis szívesen cserélne eszmét baloldali személyekkel, így például Tamás Gáspár Miklóssal. (Csak zárójelben dicsekszem el azzal, hogy Vágvölgyi B. Andráson és Eörsi Mátyáson kívül engem is kitüntető módon megemlített, mint olyan valakit, akivel semmiképp sem állna szóba.) A következő adásban a műsorvezető örömmel jelentette be, hogy Tamás Gáspár Miklós kimondta a boldogító igent, és ha Jordán igazgató úr nem visszakozik, akkor januárban a Merlin Színházban le is zajlik majd egy Bayer Zsolt-Tamás Gáspár Miklós-vita. Ha igaz ez a hír, akkor a legpocsékabb vicc tanúja lesz, aki a mondott időpontban elmegy a Merlinbe. A hajdani demokratikus ellenzék egyik legelkötelezettebb, legműveltebb és legszellemesebb tagja a szabad vita demokratikus aktusának segítségével maga mellé emel egy olyan lényt - milyet is? Bayert csak olyan szavakkal jellemezhetném, amilyenekhez ő szokott folyamodni, ha nyilvánosan felizgatja magát. És létrejön a hőn áhított egyensúly: egy jobboldali tollforgató vitázik egy baloldalival. Vajon a pódiumon kezet fog-e majd Bayerral Tamás?
1976-ban a belgrádi színházi fesztiválon láttam Peter Zadek rendezésében az Othellót. A mór ragacsos sminkje, ahogy haladtunk a végkifejlet felé, egyre feketébbre festette Desdemonát. A darab végén két, egyformán bemocskolt alak kergetőzött a színpadon. Zadek ebben az előadásban egyebek között azt mondta nekem, hogy az érintések következményei elháríthatatlanok. Az egyensúlyteremtőknek mindenkor az volt, és ma is az a céljuk, hogy ha már ők mocskosak, akkor legyen mindenki az.
