Eörsi István: OptiPista - Pocsék viccek

  • 2001. december 20.

Egotrip

Ürügyeim című publicisztikai gyűjteményem, amelyre 1970 táján szerződtem először, több mint tíz évvel később jelenhetett csak meg, amikor végre kihagytam belőle a Juhász Ferencről és Hermann Istvánról szóló gunyoros hangvételű írásaimat. Előtte mérvadó miniszteri szájból hallhattam, hogy Hermannt bírálhatnám ugyan, de ha egy népies írót megvédenek tőlem, akkor egy urbánust is meg kell védeniük.

Ezt az indokolást már akkor is pocsék viccnek tartottam. A két írás nem vonatkozott egymásra. A teljesítményeket a maguk összefüggésében ítéltem meg, ahogy kell. A kultúrpolitika azonban egyensúlyt teremtett egymással össze nem függő jelenségek között. A rendszer normális időszakaiban a jobboldali elhajlókhoz mindig találtak baloldaliakat is, és viszont.

A rendszerváltozás után egyéb pártállami szokásokhoz hasonlóan az efféle egyensúlyteremtő trükkök is újra divatba jöttek. Csak éppen ma más funkciót töltenek be. Az Aczél-féle kultúrpolitika ezek segítségével érzékeltette, hogy a hagyományos népies-urbánus vitában egyformán karolja fel mindkét fél kiválóságait, így hát mindkét fél érdekelt abban, hogy egyforma buzgalommal gyakorolja a lojalitás gimnasztikai mutatványait. Manapság más célok érdekében munkálkodnak az egyensúlyteremtés szakemberei. Egyrészt a közélet tisztaságának terén akarnak egyensúlyt teremteni. Ezért ha vállalkozó kedvű török vendégmunkások vagy költségvetési findzsacselek kerülnek a közvélemény látkörébe, akkor valami gyanúsnak tetsző ellenzéki visszaélést rángatnak elő, vagy a Horn-kormány valamelyik költségvetésének egyik tételét. Nem állítják magukról, hogy illatos a lábuk, csak azt mondják, hogy a szocialistáké is büdös, és azt hiszik, hogy ezzel már helyre is állt az egyensúly. De miféle egyensúly ez? Ha Simicskát - persze kizárólag metaforikus értelemben - Al Caponéhoz hasonlítanánk, akkor szocialista ellensúlyai jelenleg - ha igaznak bizonyulnának a velük szemben felhozott vádak - a bűnözők hierarchiájában legfeljebb a zsebtolvaji rendfokozatra kapaszkodhatnának fel. A megmaradt különbséget a rendőrség meg az ügyészség úgy egyensúlyozza ki, hogy kizárólag azokat méltatja megtisztelő és súlyos figyelmére, akik kevesebbet nyomnak a latban.

Az egyensúlyteremtés másik célja az, hogy legitimálja a szélsőjobboldal hőseit. Ennek ódiumát a saját bőrömön is tapasztaltam. Még az Antall-kormány idején kitalálták rólam, feltehetően szatirikus hangvételem miatt, hogy én vagyok az egyik szélsőség abban a láncolatban, melyben a másik szélsőség pozícióját Csurka István tölti be. Egy író-istván itt, egy író-istván ott. Csakhogy nem a stíluson és nem is a hangvételen múlik, hogy egy szerző besorolható-e valamelyik szélsőség táborába. Szélsőséges az, aki fellép pluralista demokráciánk alapelvei ellen. Ezek között szerepel, hogy az emberek nem ítélhetők meg sem hátrányosan, sem előnyösen származásuk, vallásuk, nemzetiségük, nemi orientációjuk miatt. Csurka olyan pártot vezet, amely számos döntő vonatkozásban a nácizmus ideológiáját menti át a mi körülményeink közé. Ezért őt joggal nevezzük szélsőségesnek. Én viszont, bár számos döntő vonatkozásban bírálom társadalmi életünket, a pluralista demokrácia híve vagyok.

Már a személyek ilyesfajta kiegyensúlyozó szembeállítása is meglehetősen pocsék vicc, de még vacakabb, és persze következményekkel is terhesebb, ha közszolgálati intézményeken belül ezen a módon próbálnak legitimálni alkotmánysértő műhelyeket. A Magyar Rádióban is kitaláltak két szélsőséget: az egyik a Vasárnapi újság szerkesztősége, a másik a 16 óra stábja, továbbá Bolgár György műsora, a Beszéljük meg. Csakhogy a Vasárnapi újság rasszizmusának és uszító hangnemének sem a 16 óra (amely, mellesleg, az utóbbi időben feltűnően megszelídült), sem a Beszéljük meg, ez a minden szélsőséges fortyogást lehűtő, spontán interjúműsor nem lehet ellenpárja. A rádió vezetői mégis erre a két adásra hivatkoznak, ahányszor valaki a vasárnap reggeli újnáci liturgia megregulázását vagy betiltását követeli. És hogy ne álljon két szélsőség eggyel szemben, a közeljövőben a felére csökkentik a Beszéljük meg adásidejét, és a megmaradt időt célirányosan felhígítják. A 16 óra és a Vasárnapi újság szerkesztőségét pedig felszólították arra, hogy közösen vezessenek le egy beszélgetéssorozatot a pártok vezetőivel. Hírek szerint a 16 óra munkatársai nem vállalták ezt a megszégyenítő megbízatást, csak Rangos Katalin állt kötélnek. Így aztán együtt kérdezgeti a pártelnököket a MIÉP-es illatú Stifner Gáborral, mintha igaz lenne a hazugság, és csakugyan két szélsőség volna a rádióban: két olyan szélsőség, mely közös munkára képes.

Más jelei is vannak annak, hogy a jobboldali szélsőség ki akar törni karanténjából. Ez kormánypárti érdek. Ha a magyarországi szélsőjobboldal szobatiszta, akkor koalícióra lehet lépni vele. Csurka a New York-i tornyok lerombolásának napján, szeptember 11-én elvesztette ugyan örömében a fejét, de ki tudja, mit hoz még a jövő? Addig is annyi jobboldali személyt kell szalonképessé stuccolni, amennyit csak lehet. Még Bayer Zsolt is vitapartnert keres, aki erkölcsileg legitimálhatná őt, ahogy a Vasárnapi újságot Rangos Katalin. A televízió egyik kulturális műsorában kijelentette, hogy ő igenis szívesen cserélne eszmét baloldali személyekkel, így például Tamás Gáspár Miklóssal. (Csak zárójelben dicsekszem el azzal, hogy Vágvölgyi B. Andráson és Eörsi Mátyáson kívül engem is kitüntető módon megemlített, mint olyan valakit, akivel semmiképp sem állna szóba.) A következő adásban a műsorvezető örömmel jelentette be, hogy Tamás Gáspár Miklós kimondta a boldogító igent, és ha Jordán igazgató úr nem visszakozik, akkor januárban a Merlin Színházban le is zajlik majd egy Bayer Zsolt-Tamás Gáspár Miklós-vita. Ha igaz ez a hír, akkor a legpocsékabb vicc tanúja lesz, aki a mondott időpontban elmegy a Merlinbe. A hajdani demokratikus ellenzék egyik legelkötelezettebb, legműveltebb és legszellemesebb tagja a szabad vita demokratikus aktusának segítségével maga mellé emel egy olyan lényt - milyet is? Bayert csak olyan szavakkal jellemezhetném, amilyenekhez ő szokott folyamodni, ha nyilvánosan felizgatja magát. És létrejön a hőn áhított egyensúly: egy jobboldali tollforgató vitázik egy baloldalival. Vajon a pódiumon kezet fog-e majd Bayerral Tamás?

1976-ban a belgrádi színházi fesztiválon láttam Peter Zadek rendezésében az Othellót. A mór ragacsos sminkje, ahogy haladtunk a végkifejlet felé, egyre feketébbre festette Desdemonát. A darab végén két, egyformán bemocskolt alak kergetőzött a színpadon. Zadek ebben az előadásban egyebek között azt mondta nekem, hogy az érintések következményei elháríthatatlanok. Az egyensúlyteremtőknek mindenkor az volt, és ma is az a céljuk, hogy ha már ők mocskosak, akkor legyen mindenki az.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.