Országos karácsony
Karácsony van, Krisztusok járnak.
Krisztus urunknak áldott születésén, angyali énekkel, angyali lélekkel s titkolt nagy zokogással köszöntjük ezennel édes hazánkat, Apponyi Albert Magyarországát. Hogy el ne aprózzuk, a mi családunk ilyenkor egyszerre minden magyar ünnepet megül, összegyűlik apró és nagy, énekelgetünk, felolvasunk a kalendáriumból. Magyar pezsgőt emelünk az új évre; hóvirággal köszöntjük a nőtagokat; kitűzzük az angyalszín kokárdát; meglocsoljuk fenyőkölnivel a szép lányokat; friss gyertyát gyújtunk édesanyánkon; kitereljük a gyermekeket az udvarra, kapnak hóvattacukrot, jégcsapnyalókát; összekapaszkodunk, nemzeti oratóriummal ünnepeljük Szent Királyunkat, felszenteljük a koronát, megkoronázzuk az országot, megországozzuk az újkenyeret, a végére minden tocsog a szentségtől, van nagy nevetés; fekete lajbit öltünk, luk a zászlóba, jólesik szomorkodni egyet; sírunk kicsit a halottakért, vissza karácsonyba, ajándékosztás, szociális dimenzió előtérbe kerül.
Technikailag egybe´ vagyunk, úgy fizikálisan, mint szellemileg, még szerencse: kiássuk az utat a tanyától a buszig, jöhetnek a pásztorok meg a Kisjézus.
Sokat beszélgetünk ilyenkor az ország dolgairól. Szívünkön viseljük, a segítés tiszta szándékával. Egy bizonyos, van egy ország, amely halott, egy ország, mely semmit se akar: a téli Magyarország. Talán mi se élünk, akik élünk, s újév reggelén öntagjainkat tapogatjuk csodálkozva. Valóban mink vagyunk-e, avagy kajla ónfigurák, akiket szilveszter éjszakáján öntöttek? S ez a bús ország, ez a Magyarország valóban ország-e még, vagy egy nagy ónos tál? Ha van külön magyar Sátán is, az ma éjjel nagyokat fog kacagni a sírok között.
De félre, bal gondolatok! Ott kopog az ajtón a Gondoskodó-Ellenőrző Állam, már jönne is befelé, veri csizmájáról a havat; prémes zöld bundáját viseli (politikailag nem a pirosat), ha be nem engedjük az ajtón, bejön a kandallón át, matat az ablakban, zokniba-cipőbe belekotorász, jöjjön be hát.
Leültetjük, jut rum, langy téa beteg idegének, vesse le a csizmát, sajátos illattal szárad a padkán a suba. Van sok ajándék: csak győzzük kifizetni, kivárni, kibekkelni, kihasználni, kiszámolni, kikönyörögni, kiérdemelni, kisíbolni, kivédeni, kicserélni. Mind a miénk, a magyar családé. Jövőre is ő jön, azt mondja.
Az asszony feladja a halat, kinek a torkába jut ma a szálka?, nagy az izgalom, szaporán hörpöljük a száraz fehéret. A bunda már majdnem száraz, gazdája is szedelőzködik, sokfelé megy még ma, azért benéz még a szekreterbe, adópapírok közt matat, kiszalad a fészerbe, büntetőügyben kifaggatja a nagyobbik lányt, a rosszalkodó kisfiúknak hosszú előzetest ígér, bajsza alatt mosolyog; puttonyába várja feljelentéseinket, hűségnyilatkozatainkat, vállalkozói kötelezettségvállalásainkat, közérdekű bejelentéseinket, olvasói leveleinket; ne okozzunk csalódást.
Egymás közt maradunk, kis csönd támad. Havas, nagy téli éjjelen alusznak a tanyák. Jó kis ünnep volt, mindenkinek.
