Konyak egyes maraton
Úgy látszik, nem voltak hiábavalók az utóbbi néhány nap résztávos edzései: bemelegítés (öltözködés előtt egy húzásra két deci konyak), nyújtás avagy zubi-zubi (bevesszük a szájba a felest, és egyre hosszabb ideig gargarizálunk, majd vigyorogva lenyeljük), rajt gyakorlása a közeli éjjel-nappaliban (kutyás vagy hajléktalan edzőpartnert mindig találunk), utazósebesség (egy órán keresztül tízpercenként egy feles mindig másik kocsmában), sprint (két kézzel való ivás, egyik kezünkkel iszunk, másikkal emelünk szájhoz, hogy folyamatos legyen az alkoholellátás) és végül a befutó - esténként életben maradni.
A gyakorlati edzéseknél talán fontosabb volt a pszichés felkészülés, főleg a befutó szempontjából. Hosszú évek alatt tanultam meg, hogy kikapcsoljam a külvilágot, először a szexről és a párkapcsolatokról, aztán az újságolvasásról, rádióról és tévénézésről szoktam le. Legvégül a beszédről. Kiábrándultságomat, indulataimat, lázadásaimat egészséges közöny váltotta fel, csak így tudtam életben maradni és a nagy feladatra koncentrálni, csak a nagy feladatra koncentrálni.
Szóval készen álltam a maratonra. Felkeltem, semmi hányinger, lenullázáskényszer, nem remegett a kéz, nem mozogtak a szoba vonalai. Dzsoggingalsót vettem fel (könnyen lehet lehúzni az ürítéshez, undorító, de praktikus viselet, a foltok is letörölhetők), betáraztam a horgászmellényt (huszonegy zseb, apró felesüvegekkel töltöttem meg, a szárazabb terepre), majd felhúztam a trikómat, amin ott díszelgett a felirat: ÉRTED ISZOK! NEM ELLENED!
Kinéztem az ablakon, hajnali fényben úszott az Angol beteg tér, az őrzött-védett játszótéren fáradtan hintáztak az éjjeliőrök gyermekei, a házunkban levő nonstop előtt már gyülekeztek a kutyás gyilkosok, Facsiga, a tér álomdílere éppen másik oldalára fordult a pinpongasztalon.
Mielőtt elindultam volna, egyperces néma felállással adóztam főszponzoromnak, Hajnóczy Péternek, a legendás vasembernek, aki többször is teljesítette a maratont. Éppen az ő nevével fémjelzett ösztöndíjat kaptam, ami nettóban pont annyi forint volt, ahány méter a maratoni táv. Magamhoz vettem a térképet és a költségvetést (taktika!), ezerméterenként ezer forintot kellett elinnom.
A rajt jól sikerült, a közértes srác kérdezés nélkül elém rakta a féldecis konyakosüveget, térdelőrajtot akartam, mutattam, hogy adjon még egyet. Nézd már, a köcsög lemegy kutyába, vihogott egy kutyás gyilkos. Térdelve megittam az elsőt, felálltam, aztán a másodikat. A bolt melletti papírdobozba dobtam a két üveget, a kutyás már kotorászott is utána, és határozott léptekkel elindultam a tér túloldalán levő bolt felé.
Kifejezetten sportolásra teremtett környéken lakom, Angol beteg tér, Csengery-Dob-Király utca, Hunyadi tér, nem volt nehéz az ezres átlagot tartanom. Az egyik talponállóban megettem egy főtt tojást (persze külön kasszából!), rá három konyakot, nem kellett még lazítani a dzsoggingon, élveztem a versenyzést. Szintidőt nem terveztem, csak a táv teljesítése volt a cél, ezért időztem a kocsmában egy kicsit. Néztem az embereket. Beléjük szorult a csend. Réveteg tekintetek merednek a tévére, köröző ujjak a poharakon, számzáras dipót szorongató, böfögő, hányingerrel küszködő hivatalnokok, csak a játékautomata csilingelése és néhány betóduló kőműves virgonckodása szakította meg a csendet.
Húsz rongynál jött a holtpont, végül is majdnem fél táv. Forróságot éreztem, összevissza vert a szívem, remegett a kezem és a lábam, félájultan rogytam le a Duna- parton egy padra.
- Maraton? - kérdezte egy hang mellettem.
Oldalra fordultam, szakállas, kopaszodó, kicsit püffedt arcú férfi ült mellettem, olyan negyven körüli lehetett.
Bólintottam, annyi lélekjelenlét azért volt bennem, nehogy megszólaljak, ha már évekig bírtam szótlanul, ezt a néhány kilométert már ki kell bírnom.
- Csinálja meg! Nem old meg semmit, majd meglátja, de csinálja meg. Ezeknek!
Lassan múlt a hányingerem, a forróság ugyan nem csökkent, olyan volt a férfi szeme, mint egy szétfolyó gesztenyefagylalt, de elállt a remegés.
- No jöjjön, mondta, mutatok magának valamit.
Úgy éreztem, végtelen lépcsőkön süllyedtünk lefelé, amíg egy terembe nem értünk. Füst volt és pára és tömeg.
- Talponállók népe, magyar a neved, mutatott körbe kissé patetikusan. Ezek már túl vannak a maratonon.
A pulthoz léptünk, a sörcsapnak támasztva kis kartonpapírra az volt írva: "AXI"MA: deci konyak 80 Ft".
Hát igen, ez megkérdőjelezhetetlen volt. Ahol ennyi, ott tényleg maraton. Aztán kiderült, hogy semmi axióma, pusztán az volt leírva, hogy akció ma: deci konyak 80 Ft.
Éreztem, hogy valahogyan ki kell sprintelnem innen, tíz perc alatt felhajtottam három axiómát, és felbukdácsoltam a friss levegőre.
Nem tudom, hány napig bolyongtam a környék kocsmáiban, de amikor újra az Angol beteg téren találtam magam, egy fillérem sem volt, s mindössze egy üvegcse konyak lapult a zsebemben. Felhajtottam, simogatta torkomat a konyak. Lefeküdtem Facsiga asztalára, végtelen lépcsősorok jelentek meg fölöttem, rajtuk végtelen sor vonult, s évek óta először megszólaltam:
- Maratonista vagyok. Élek.
