Kreativitás
A Fidesz - MPP szellemi élcsapata, kiváltképp a jogértelmezésben és jogalkotásban, valamint a könyvelésben jártas egyedei napról napra jobban lenyűgöznek kreativitásukkal. Ijedten észlelem, amint a kezdeti bosszankodást lassan a csodálat váltja föl bennem.
Az elmúlt három évben számtalan példáját láttuk a jogot és a könyvelési technikákat fölöttébb eredetien alkalmazó elmék lehengerlő sikereinek. A legnagyobb szellemi kihívást jelentő feladatok a már-már nyelvújítással fölérő lelemények lehettek: a hetente = háromhetente értelmezés a parlamenti ülésrend vonatkozásában vagy az éves = kétéves azonosság felfedezése a költségvetést illetően. Azt is dicséretes szellemi teljesítményként értékeltem, hogy egy sakkmester gyorsaságával ráleltek arra a kiskapura, amelyen keresztül megkerülhették a közbeszerzést az autópálya-építések során. A pályáztatás alóli kibúvásra az adott lehetőséget, hogy a több száz milliárdos beruházást megrendelő Magyar Fejlesztési Bank - bank mivoltának köszönhetően - kívül esik az államháztartás körén, holott százszázalékos tulajdonú állami cégként mást sem tesz (tehet), mint közpénzeket használ fel.
Kreatív könyvelésre is akadt már példa a korábbi költségvetések során. A Postabank kistafírozását szolgáló kötvényekkel szándékosan elrondított 1998-as és ugyanezen művelettel megszépített 1999-es költségvetés ragyogó példáját mutatta annak, hogy miként lehet a jövőben törlesztendő adósságot a jelent terhelő folyó kiadássá varázsolni - papíron legalábbis. Korábban éppen a fordított műveletre törekedtek kormányaink: a bankkonszolidációs ráfordításokat folyó költségvetési kiadás helyett húszéves adósságokká konvertálták államkötvények kibocsátásával. 1998 decemberében viszont azt látta a kormány politikailag kifizetődőnek, ha - minden közgazdasági ésszerűséget sutba dobva - a kötvényekben megtestesülő adósságra azt mondja: ez a tárgyév (értsd: az előző kormány) kiadása.
A kreativitásnak, ha minden gátlás alól felszabadítják az elmét, nincs határa. A tavalyi költségvetés hiányát a tetemes többletbevételek ellenére sikerült a tervezett szintre feltornászni egy zseniális - bár szakértők szerint az államháztartási törvényt sértő - trükkel: a Pénzügyminisztérium a decemberi költségvetésben tavalyi kiadásként számolta el azt a pénzt, amit idén lehívható letéti számlára helyezett el az év végén (Világgazdaság, 2001. január 22.). Ezzel két legyet ütött egy csapásra. Egyrészt megúszta, hogy a 95 milliárd forintnyi tavalyi többletbevételből 75 milliárddal az államadósságot kelljen törleszteni (amint azt az államháztartási törvény előírja), és így a teljes összeg szabad felhasználására adott magának felhatalmazást. Így most nemcsak a tavalyi költségvetésből áthúzódott bérlakásprogram finanszírozására lesz pénz, hanem a postabankos követeléseket kezelő Reorg Apport Rt. is a tavalyi költségvetés terhére stafírozható ki 25 milliárddal. Másrészt a pénzáthozatallal a kormány az idei év költségvetési sikerét is bebiztosította.
A kormánypárti képviselők legszebb évzáró produkciója mégsem ez volt, hanem egy olyan törvénymódosítás, amit szinte senki nem vett észre. Szégyenkezve bevallom, hogy a legutóbbi Bank & Tőzsde olvasásáig én sem, aki pedig már kiáltottam az ügyben törvénysértést. A vezető kormánypárt kellően kreatív, bár a nyílt színi vitát nem kedvelő jogászai suttyomban, a költségvetési törvény miatt megváltozó jogszabályok körébe rejtve módosították a privatizációs törvény egy apró rendelkezését, hogy immár emelt fővel, szinte törvényesen adhassa oda a kormány a Postabankot a vevőül kiszemelt OTP-nek.
Az eddig hatályos privatizációs törvény szerint az állami vagyont csak versenyeztetéssel vagy zártkörű elhelyezéssel (ilyen kategóriát azonban a magyar jog nem ismer, tehát ez a lehetőség kiesett) lehetett értékesíteni. A költségvetési törvény dzsumbujába elbújtatott módosítással viszont a zártkörű elhelyezést átkeresztelték zártkörű forgalomba hozatalra, amit már ismer az értékpapírtörvény, és ami - bár szerintem most is csak megerőszakoltan - állítólag lehetőséget ad arra, hogy az ÁPV Rt. egyszerűen kijelölje a neki tetsző vevőt. Ami a Postabank esetében történetesen az OTP, de máskor, más állami vagyonok esetében bárki-bármi lehet (hátha még én is!). Az erőszaktétel (újabb nyelvújítás?) azért kell, mert az értékpapírtörvény definíciója szerint a "zártkörű forgalomba hozatal: az értékpapír egyedileg előre meghatározott befektető részére történő kibocsátása", itt pedig nincs szó új Postabank-részvények kibocsátásáról, hanem csupán a meglévők eladásáról.
A bagatellnek látszó, de hatásában jelentős törvénymódosítás híre, bevallom, nemcsak letaglózott, de bizakodással is eltöltött. Mert bár bizonyossá vált, ami persze eddig is az volt, hogy a Postabank összes (1998-ig felhalmozódott és azóta gyártott) szennyesére így végleg örök homály borul, hogy soha nem tudjuk meg, mi történt az odaadott 150 milliárddal, és hogy a bankpiaci versenynek is fuccs, de legalább mindez most már törvényesen, jogállami keretek között történik. És azért ez is valami.
