Senkivel sem találkozott, hiszen vége volt a világnak, de ezt nem tudta senki, mert amikor vége lett, mindenki a számítógép, a tévé előtt ült, vagy éppen bevásárolt karácsonyra. De immár mindenki megkapta az ajándékokat; aki nem, az szétnézett merengve, vagy csak úgy maga elé bámult.
A férfi befordult az Araráth utcába, és lement egy pincébe, egy mindig nyitott műhelybe. Itt lakott az Isten. Most nem dolgozott, elvégre karácsony, meg hát a világnak is vége volt. Éppen főzött, öles kondérban babot. Én, József Attila, itt vagyok!, mondta a férfi köszönés helyett, nem mintha az Isten nem ismerte volna meg. Aztán mit keresel itt, ahol a tehervonat se jár?, kérdezte az Isten köszönés helyett, amilyen az adjonisten. Erre József Attila elmondta, hogy de bizony, azzal jött. Az Isten hellyel és pálinkával kínálta, a bab még nincs kész, várni kell, pedig biztos éhes vagy. József Attila leült, a kabátját sem vette le, fázott nagyon, fűtött pedig az Isten rendesen. Tejet iszok és pipázok!, kiáltott fel a költő. Tejem nincs, és ha cigizni akarsz, menj ki az utcára. József Attila nem értette, inkább közelebb húzódott a kondérhoz. Jól van, adjál pálinkát. Az Isten elővett egy csatos üveget. Szatmári szilva. Nagyecsedi. Egy költő barátomtól kaptam. József Attila meghúzta az üveget. Költő? Hát vannak költők? Kívülem? Ekkor, mintegy végszóra, belépett a mindig nyitott műhelybe Petri György. Nocsak! A költő pálinkát nyakal? Adjon, Isten, nekem is! József Attila ivott még egy jó hosszú kortyot, és odanyújtotta Petrinek. Ötvenfokos pálinkákat kéne inni, hogy melegednének az emberek. Petri is meghúzta az üveget, a kondérhoz ment, belenézett. Mi készül itt? - Bableves füstölt csülökkel, felelt az Isten. Petri megkóstolta. Ezt is elbasztad, mondta az Istennek, de talán még lehet rajta segíteni. Önts bele sört. Meg unicumot. Elképedt az Isten, de első a vendég. A nagy fakanalat is Petri kezébe adta, kavargassa ő. Csak hadd forrjon keserű levében! Míg a bableves főtt, ők ittak, ittak, nem beszéltek, ittak. Ivott az Isten is, rendesen.
Aztán József Attila mégis elmondta, hogyan is került ide. Álltam a sorompónál, jött egy tehervonat Pest felől. Megnéztem az órámat, 19 óra 32 perc. A vonat négy percig állt, tejeskannákat pakoltak, hallottam, hogy konganak az ürességtől. 19 óra 36-kor a vonat elindult Nagykanizsa felé. Vártam, felengedik a sorompót, de jött egy másik tehervonat, arról, amerre az előző elment, és ez is megállt. Bemásztam egy nyitott vagonba, feküdtem hanyatt, néztem az eget. Hideg volt, reszkettem, mint a fű, és mint a csillagok. Petrin volt a sor az üvegmeghúzásban. De költői vagy. Talán jobb lett volna, ha az első vonatra szállsz, tette hozzá. De te tudod. - Három hétig utaztál, mondta az Isten. Akkor három hete nem eszek, nézett bele a kondérba József Attila is. Petri cigarettát vett elő, ám József Attila felvilágosította. Itt bent nem lehet. Petri nem értette. Ezt meg ki az Isten mondta? - Ki? Az Isten, felelte József Attila, és az Isten bólogatott. Menjetek föl, és ne ordibáljatok, tudjátok, a lakók miatt. - Ördög bújjék a lakókba, te pedig menj a picsába! Petri dühöngött, de kimentek az utcára, cigarettáztak.
Na, már csak ez hiányzott, mondta Petri, amikor látta a sarkon befordulni Vallai Pétert, tetőtől talpig fehérben. Mégis fehér karácsonyunk lesz, nevetett rekedten Petri. József Attila nem nevetett, most is a csillagokat nézte. Vallai Péter meg most is verseket mondott, magában, intett, hogy ne zavarják. Most éppen kit mondasz?, kérdezte mégis Petri. Egy kortárs költőt, te úgyse ismered, akadt meg egy pillanatra a versben Vallai. Vannak kortárs költők? Mutass egyet!, kiabált Petri, pedig az Isten megmondta, hogy nem szabad. És Vallai Péter egyet sem tudott mutatni, mert a kortárs költők otthon ültek, és verseket írtak. Bableves füstölt csülökkel, szagolta ki Vallai, és lement az Istenhez, fehérbort kért, mint mindig. De az Isten nem hozta ki neki, mert már ott derengett a pohárban a zöldveltelini. A költők is lejöttek, de a bableves még mindig nem volt kész. Mit lehetett csinálni? Inni.
Gyertek, mutatok valamit, mondta az Isten, és elindult a belső műhelybe, ahová nem léphetett földi halandó, ez volt az Isten legbelső műhelye. Csodálkoztak is, hogy beengedi őket. És bizony, csodálkozásuk a legbelső műhelyben még nagyobb lett. Mert ott volt, azon a kis helyen, mindenfajta élőlény, mindenféle állat és mindenféle csúszómászó, mindenfajta repdeső állat, madarak és szárnyasok, minden élőlényből kettő-kettő, egy hím és egy nőstény. Ott volt az emberpár is. És egy harmadik is, egy csecsemő. A legjobban azon csodálkoztak, sőt döbbentek meg, hogy minden élőlény ki volt tömve. Nem is tudtam, hogy vadászol, Te, Nagy Preparátor, mondta Istennek, ki más, Petri, de József Attila csendre intette. És akkor ebben a csendben az Isten rálehelt teremtményeire (azóta van mindennek egy kis szatmári szilva illata), és szólt. Szaporodjatok és sokasodjatok! Persze Petri ezt sem állta meg szó nélkül. Biztos vagy ebben? Jó, jó, te tudod. És a mindenfajta élőlény fölment a földre a mindig nyitott műhelyből, és elindultak világgá. Egyedül a csecsemő maradt. Egyetek a bablevesből, míg távol vagyok, mondta az Isten, és elindult Pestre, a Péterfy utcai kórházhoz, ott volt a legközelebbi inkubátor. Jó emberek megtalálták a csecsemőt, és mert karácsony éjszakája volt, a Jézus nevet adták neki.
Azok hárman persze jóízűen ettek, ittak, s mire az Isten visszatért, aludtak édesdeden, szatmári szilva, zöldveltelini csordult ki szájuk végén. Az Isten betakarta őket, aztán nyugovóra tért ő is. Nehéz napja volt. A mai se lesz könnyű. Éjfél múlt, kezdődtek a misék.
Milyen könnyű a menny! A műhely már sötét.
Reggel korán kelt, hogy József Attilának friss tejet hozzon, Vallai Péternek négy tojást (berekedt a nagy versmondásban, még álmában is verseket suttogott), Petri Györgynek kávét főzött. Reggeli után József Attila elindult a Délibe, a nővéreim már biztos aggódnak, hol vagyok ilyen sokáig, Petri is fölment a lépcsőn, hogy elérjen a napsütötte sávig, megy, mendegél azóta is. Egyedül Vallai Péter maradt, hogy segítsen az Istennek kimerni a bablevest. Álltak sorban, kis lábaskákkal, és az Isten megismerte a sorban az emberpárt. Jöttek-jöttek a négy égtáj felől, a Délin, a Nyugatin, a Keletin, az Északi összekötő vasúti hídon túl kanyargott, és, akár a világnak, nem volt vége a sornak.
Csak ennek, itt.
