Sokféle szédület van, de egyszerű csoportosítással két fajtát különböztethetünk meg: kellemest és kellemetlent. A kellemes - nevezhetjük bódulatnak is - kiemel bennünket a testünkből, elszakít a valóságtól, könnyűvé tesz, ha éppen nem súlytalanná. A világ gömbölyűvé válik, buborékossá, váratlan meglepetésekkel telivé; a távolságok megnőnek, és hirtelen lecsökkennek, a mértékek feloldódnak. Ezzel szemben a kellemetlen szédülések nagyon is testiek. Lehúznak, súlyossá tesznek, odaragasztanak valamihez, belenyomnak önnön szerveinkbe. Ezek örvénylések, zúgások, nyomatékok, zakatolások. Az ember robottá válik saját testében.
Elég világos, hogy Széchenyi a kétféle szédület között hányódott, s mikor az utóbbi kerekedett felül benne vagy rajta, nem volt tovább. S ez nem egyszerűen alkati kérdés. Népek, kultúrák, korszakok egyszerre tapasztalhatják meg a szédület izgalmát, vonzerejét és rettenetes hatalmát. Mert a szédület vonz és taszít egyszerre, s erről mindannyiunknak közvetlen tapasztalatunk van. A csecsemőt alvásba szédítjük, de minden gyakorló szülő tudja, hogy a ringatás, a hintáztatás kétélű eszköz: ha abbahagyjuk, kétszeres erővel sír az ivadék. Ami nyugtat és kábít, az egyszerre élénkít és izgat is. Pörgés és forgás, majd alkohol és drog, füst és játék, sport és tánc, mámor és mákony: ezek állnak a legtöbbünk rendelkezésére a felejtéshez - és a teremtéshez. Valamiféle bódulat nélkül maga az élet sem lenne élhető. Evelyn Waugh az élet forgókorongjáról: "Tudja, minél közelebb kerül az ember a korong középpontjához, annál lassabban mozog (...) [ott] teljes nyugalom van, csakhogy ezt meg is kell találni. (...) A legtöbben egyszerűen csak élvezik, hogy felkapaszkodnak, aztán lesöprődnek, és újra felkapaszkodnak. Hogy visítanak, hogy kacarásznak! (...) a tülekedés, az izgatottság, a lehuppanások meg az az igyekezet, hogy a középre jussanak. De ha végre odakerültünk a középre, az pontosan ugyanolyan, mintha sose kezdtük volna el." (Jámbor pálya)
A többségünk persze alighanem azért iszik és kábítja magát, hogy ezt az életet elviselhesse, nem véve észre, hogy a bódulatra a szédület elviseléséért van szüksége. S a többség számára ismeretlen a legizgatóbb bódítószer, a hatalom. Pedig nem véletlenül mondjuk, hogy a hatalom ittasít. És Széchenyi bizony hatalmas ember volt, társasági és politikai középpont, aki körül a dolgok örvénylettek, s ha innen kikerült, rettenetesen szenvedett miatta. 1848-as bejegyzéseit olvasva az embert is szinte elfogja a kábulat, a szédületes pörgés, az események és az elme kettőse, őrült keringője. Az arisztokrata nyugalom és a reformkor ünnepélyessége csak máz. Mögötte az örök-emberi hatalommámor van. Az első magyar Ministerium méltóságteljes államférfiainak többsége a valóságban naphosszat járta a politikai csárdást. A dicsőséges - s most már hozzátehetjük: szédületes - tavaszi hadjáratot megkoronázó Habsburg-koronátlanítás ennek a csárdásnak az utolsó, tébolyult rándulása.
Miért volna ez másként akár ma is? A hatalomnak ma sincs íze, se szaga, tiszta, mint a víz; nincs formája, alakja, csak mozgása, sodrása, forgása, perdülése. A hatalom maga az élet, a végsőkig párolva és sűrítve. Akinek hatalma van, akár kicsi, akár nagy, akár egyszerű, akár kétharmados, ezt a sűrítményt issza, lélegzi be, ízt és illatot nem érezve, csak a kezdődő szédületet, amely olykor fölemel, olykor lesújt. A hatalom először könnyűvé tesz, rettentő kedvet ad; a dolgok jelentéktelenné válnak, az ember percek alatt old meg történelmi feladatokat, egy héten ötöt, hiszen ebben a kábulatban minden lehetséges. A politikus varázslónak érzi magát, álruhában megy az emberek közé, lehetőleg varázsszőnyegen, majd visszatér kastélyába, és pálcájával újjáalkotja az országot. A francia királyok érintéssel gyógyították a görvélykórt, Stuart Károly lenyakazása után tülekedett a nép, hogy a vérbe áztathassa kendőjét. A hatalom varázslatos, azaz szédítő.
De a szédület másik oldala sem kerülhető el. Széchenyi szinte naponta van rosszul, testi tünetei alapján már-már élnie sem volna szabad; állandó kábulata valóságos lázzá válik, s rendszeresen átússza a Dunát, hogy lehűljön, hogy megszabaduljon önmagától. A hatalom szédülete ugyanis hirtelen émelyítővé, letaglózóvá válik, olyannyira, hogy a legnagyobb szabadság kellős közepén cselekvésképtelenné tesz. A korongon megkapaszkodó ember egy ponton túl már nem tudja elereszteni magát. Nem azért, mert kívánja a forgást, hanem azért, mert a forgás kívánja őt. A kettő eggyé lesz, a mámor nem ereszt, a rosszullét vasmarokkal fog. A hatalom bacchanáliája szörnyű. Euripidész következik: "Habzó ajakkal, körbeforgó vad, meredt / szemekkel anyja, megbomolva teljesen, / Bakkhosszal telt meg; hasztalan szólt gyermeke. / De balkarját két kézzel megragadta most, / és oldalának vetve lábát, tépte ki / vállból, pedig hát biztos nem volt ily erős / ... / ő, míg csak volt még benne lélek, jajgatott; / azok visongtak. Egy a karját vitte el, / másik lábát sarustól; hústól meztelenült / bordája mind; s a nők friss vértől lepve mint / labdát dobálták Pentheusz húscafatjait."
Pentheusz látni akart, kóstolni és bírni. Hatalmat akart, könnyűt és kellemest. Dionüszosz azonban nagyobb hatalmat adott anyjának, vakítót és kábítót, betegítőt és pusztítót. Az immár befelé örvénylő hatalmi mámor robottá tesz. A király és anyja már csak testek. Széchenyi képzeletében Batthyány uszkárrá lényegül át. S ilyenkor dicsőségesen és könyörtelenül föltárul a nagybetűs Hatalom valósága.
