Egymástól élesen elváló teste és szelleme eszerint akkor működik a leghatékonyabban, ha arra gondol, amit csinál, mert ha nem így lenne, nem hajtaná végre a cselekedetet olyan jól. Akik a testet és szellemet nem választják el ilyen élesen és klasszikusan, arra intenek, hogy az egész életünket átszövő tudatos cselekvések sora helyett a nagy egészben való elmerülés, a tudat feloldódása, az élet élni hagyása nyújthatja a példás élet lehetőségét, lásd még Mikszáth hályogkovács-történetét.
Valószínűleg soha nem volt még annyi példaszerű gondolat, mint manapság, amikor az élet minden szférája szinte nap mint nap termeli az iránymutatást. A test tudatosságának kérdése egyként foglalkoztatja korunk szellemi és testi példaképeit, a filozófusokat és a sportolókat. Mégis, talán a legtöbben és a legkönnyebben a sportpályákon találjuk meg útmutatóinkat, életigazító gondolataikat pedig a média akadálytalanul közvetíti felénk. Ma már minden címmérkőzésre készülő ökölvívónak van ars poeticája, minden első osztályú labdarúgónak krédója, minden hegymászónak (serpának) filozófiája. Nem volt ez mindig így, de száz éve már biztosan ilyen a világ berendezkedése. Robert Musiltól tudjuk, hogy "azokban az időkben jócskán emlegették már a futball- és a bokszzseniket", és szintén előfordult, hogy az újságban váratlanul felbukkant egy kifejezés: "zseniális versenyló" (Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember. Kalligram, Pozsony, 1995, 48. o. Fordította: Tandori Dezső). Musil elméletben és gyakorlatban is szerette a sportot, önmagát a muskelmen-schek közé sorolta. Követte az úszás, a tenisz és a boksz aktuális eseményeit, versenyeket látogatott, és írásaiba is többször beleszőtte sporttal kapcsolatos gondolatait. Egész életmódját is a rendszeres testedzés jellemezte: "Napi egy óra: tudatosan töltött életünk tizenketted része, és íme, elég, hogy az edzett testet párducnak tartsa meg, minden kalandra kész ragadozónak." (Uo. 50. o.)
Az alábbiakban két példaszerű történet következik a ragadozókról és a tudatos életről, Musil szellemében.
Sokan emlékszünk még Harald "Toni" Schumacherre, a nyolcvanas évek rettegett nyugatnémet válogatottjának kapusára, aki leginkább szegény Battiston pragmatikus letarolásával írta be magát a francia-német kapcsolatok történetébe. Nemcsak tehetségével emelkedett ki pályatársai közül, hanem tudatos felkészülési metódusaival is: már a statisztikák korának beköszönte előtt külön táblázatokat készített, melyik Bundesliga-játékos hová rúgja a tizenegyest. Mint arról önéletírásában is beszámol, az 1986-os világbajnokság előtt az ultimatív tudaterősítés, az autogén tréning híve lett. A német csapat közepes játékkal, de Schumacher remek teljesítményével szokás szerint a döntőbe jutott. A döntő első félidejében, nulla-nullás állásnál az argentinok szabadrúgáshoz jutottak, távol a német kaputól. Burruchaga labdája nagy ívben szállt a tizenhatos felé, Schumacher kifutott, hogy lehúzza. Fejében hirtelen felhangzott az autogén tréning kulcsmondata: "Tigris vagyok, elkapom!" Sokak szerint csak a kezét kellett volna kinyújtania, mások azt állítják, ezen a röppályán esélye sem volt rá, hogy bármivel is találkozzon a levegőben. Mindenesetre "mint egy sárga citromlepke" (Süddeutsche Zeitung) szállt el a labda alatt, miközben az éppen ott ácsorgó Brown könnyedén szerezte meg az argentinok vezető gólját.
H
Dieter "Jimmy" Waltke a hetvenes-nyolcvanas évek világverő nyugatnémet kézilabda-válogatottjának tagja volt. Nem volt olyan jó keze, mint - nomen est omen - Wunderlichnek, nem maradt máig a kézilabda világában, mint a sportvilág legtömöttebb bajszának büszke tulajdonosa, Heiner Brand, a német válogatott jelenlegi edzője. Az a szomorú hírnév sem neki jutott, ami Joachim Deckarmnak, aki egy tatabányai meccsen történt szerencsétlen ütközés nyomán majd fél évet töltött kómában, hogy aztán hősiesen újra megtanuljon járni és beszélni.
Dieter Waltke az előbbiekhez hasonlóan az 1978-ban világbajnokságot nyert nyugatnémet csapat tagja volt, igazi lázadó típus, aki a Jimmy becenevet is Jimi Hendrixére emlékeztető hajviselete miatt kapta. A koppenhágai világbajnokságon, kézilabdában merőben szokatlan módon, a Szovjetunió elleni döntőig egyetlen percet sem játszott, a hírek szerint azért, mert összekülönbözött a legendás edzővel, Vlado Stenzellel, aki hierarchikus rendet épített ki a csapatban. Az ellentétek odáig fajultak, hogy Waltke a döntőt megelőző este haza akart utazni, mégis maradt, miután Stenzel megígérte, hogy játszani fog. A szovjetek voltak az esélyesei a meccsnek, de a németek jól tartották magukat, fej fej mellett haladtak. A 35. percben 13-12 volt az állás, de érezni lehetett, hogy az oroszok jobban bírhatják a hajrát. Az edző ekkor váratlanul beállította Waltkét, aki alig több mint három perc alatt zsinórban három gólt dobott, ezzel gyakorlatilag eldöntötte a meccset. Csupán 193 másodperc adatott neki arra, hogy beírja magát a sporttörténelembe, mivel Stenzel, amilyen váratlanul betette, olyan indokolatlanul le is cserélte őt. A végére némi bírói segítséggel maradt egy gól az előnyből, így lett világbajnok az NSZK, Jimmy pedig nemzeti hős. Huszonöt évvel a győzelem után a ma is népszerű Waltkét felkereste egy riporter, hogy megkérdezze tőle: hogy is volt ez akkoriban, miért nem kapott több lehetőséget Stenzeltől. Waltke azt válaszolta, valószínűleg azért, mert különbözött a kézilabdáról alkotott filozófiájuk. Hát mi volt az ön filozófiája? - szólt az újabb kérdés. "Ha megy, akkor megy" - mondta Jimmy Waltke.
