Egotrip

Csak foszlányokat kapok el a hírekből, öltözöm, fogat mosok, ilyesmik, nem hallgatom teljes fülszélességgel a Krónikát, háttérrádiózom, keresem a nadrágomat a galéria alatt, aztán szerencsétlenkedem a Béres-cseppekkel, kettétörök egy 500 milligrammos C vitamint. Erőlködik az állami temetéseken edzett bariton, szomorkás tónusban tálalja egy új kártevő megjelenését, ami kifejezetten reverendákat fogyaszt. Megvan a nadrág, jöhetne a cipő, de Rudi bácsi kopogtat, hogy óvatosabban verjük a szögeket a konyhafalba, mert ott futnak a vízcsövek.

Reggel hétkor keltem, mintha valami pre-újhullámos csehszlovák filmben statisztálnék, mentem a fürdőszobába, nagy odaszánással öblögettem harminc másodpercig valami vörös löttyel, aztán félfordulattal a mosdóba köptem, és vártam, hogy megint szétmarja a nyelvem alatt azt a finom kis bőrhártyát, amit anatómiai ismeretek hiányában képtelen vagyok megnevezni, de semmi, lehet, hogy már megszoktam, lehet rámenni extra friss géllel a csontra. Félhomály volt, hiába erőlködött a tükör fölé csavart huszonötös, csak langyos árnyékokat volt képes vetíteni a végrefiú-kék csempére.

Van egy ember a magyar közéletben, aki 1956-ban, azután a bizonyos október után belép az MSZMP-be. Telnek a börtönök, múlnak az évek, emberünk egyszerű KB-, majd PB-tagként, mezei művelődési miniszterként, népfront-főtitkárként tengeti szürke hétköznapjait, majd adott pillanatban, államminiszterként közli, hogy az a történelmi esemény, ami őt addig érdemben nem érdekelte, "népfelkelés" volt. És mivel a totális hazugság korában a félhazugság is revelatív erejű igazság, van nagy vihar a pártjában, a nép ujjong. Ámde mi a hála? Nem politikai kategória. A nép négy igennel rendszert dönt, se közvetve, se közvetlenül királlyá nem koronázott emberünk viszont sértődötten balra el. Haza és szaladás.

Hétfőn a kenyeresek jönnek. Jól nevelt és büszke népcsoport: talpig úriemberek. Biccent mind, mielőtt belevág, vagy felnéz az ablakra legalább, ismerősen konstatál. Nincs rögtönzés, válogatás, korunk célirányos hőse ő. Tervszerű dolgozó, erősen motivált, sikerorientált: az éhség nem ismer kilengést, vicceket. Nem kell a cucc, szakadt trikó, törött játék, csak a hétvégi maradék - ha nincs pékáru, akkor almacsutka, jobb csirkecsont vagy krumplihéj. Tiszták ahhoz képest, méltóság van bennük, csak tíz méterrel arrébb buknak szégyenlős mohósággal rá. Bottal dolgoznak, más poggyászuk nincsen, hiszen az eredményt rögtön elnyelik. Józanok és szótlanok, békés, magányos farkasok, csontsovány arcukban megtört hiúzszemek. A szakma krémje, nem vitás: osztályrészük részvét és tisztelet.

Vitába keveredtem valakivel a hálózaton. Ez elég gyakran megesik, tekintve, hogy személyiségem mélyrétegei és az Internet-mentalitás egyaránt konfliktusos gondolkodásmódra ösztönöznek, de efféle támadásra mégsem számítottam mostanáig. Mint arról korábban már beszámoltam a Narancs hasábjain, decemberben részt vettem az Adatkonfliktusok, avagy Kelet-Európa és a kibernetikus tér geopolitikája elnevezésű konferencián, ahol ismertettem a magyar helyzetet. Az információtechnológiai fejleményekkel kapcsolatos számos visszásságra is rámutatva árnyaltam a képet, és végül valami olyasmit találtam állítani, hogy "országomban elég gyakoriak az adatkonfliktusok, de a régió más országaival szemben ezek könnyen túlélhetőnek bizonyulnak". Előadásom olyannyira sikeresnek bizonyult, hogy miután kipostáztam a megfelelő nemzetközi levelezőfórumon, kisvártatva megkerestek a német cyber-undorgrund fellegvárának számító hamburgi Chaos Computer Club (http://www.ccc.de) illetékesei, lefordították, és rendes évi konferenciájukon ismertették a szövegét.

Most először, és talán utoljára, egy konkrét kampány keletkezéséről fogok beszélni, de miért is? Azért, mert az a ritka eset fordult elő, hogy egy ügynökség csinált egy kemény és ütős kampányt, ami tetszett az ügyfélnek - hiszen megvette, tetszett a környezetemben dolgozó szakmabelieknek és tetszett azoknak a civileknek is, akik nem utálják kapásból a reklámot, és akikkel beszéltem erről a dologról.

Ez egy ilyen időszak: Latorcai János KDNP-médiamártír pár hete a Demokratában kikéri magának, hogy ő a párt "liberális" szárnyához tartozna, sőt pont azon van, nehogy má´ az SZDSZ töltse be azt a "centrum"-szerepet, amely áruházban pedig minden szinten szinte mindenki ott van már. Aztán: Szabó Albert polgártársunk magánvádat indít Torgyán József ellen, aki őt "az SZDSZ ügynökének" nevezte a 16 órában. Albertet lehet fasisztázni, nyilasozni, ő lett nálunk az év állata harmadik helyezett, nem érdekli; de szabad demokrata, na itt személyiségi jogok sérülnek. Valamint: egy vidéki városban állítólag közös karácsonyi ruhaosztást tartott a szegényeknek a Magyar Vöröskereszt és az Albert-féle Magyar Népjóléti Szövetség. Pár konzervatív fiatal Budapesten megemlékezett Szálasiról.

Vegyes érzelmekkel olvastam Seres László kollégám és harcostársam a létező társadalmi közösségek hitetlenségét körüljáró eszmefuttatását karácsonyi számunkban. A szerző egyénellenes, lejárt szavatosságú közösségeket állít szembe vállalható liberális eszmékkel, majd levonja az efféle közösségi lét értelmetlenségéről és feleslegességéről szóló végkövetkeztetést. Bár a felmutatott szembenállás valós és az érvelés lenyűgöző, kollégám túl messzire megy, hiszem imho (imho = in my humble opinion, azaz szerény véleményem szerint a karakterspórolós hálózati zsargonban) az egyedül pezsgőzésnél az átlagember sajnos még a hitgyülivel is jobban jár, azon kevesek pedig, akik nem kérnek az össznépi, összvallási, a nacionál-ökuméné jegyében fogant közös megrendülésből, szintén közösségekben keresik az egyéniségüket, például a hálón.

Szilveszterkor az van, hogy trombitál az összes buzeráns. De nem ám a gyerekek, hanem ilyen rendes, nagyra nőtt emberek. Fújja mind, hogy szakadna bele, a malackereskedőtől a szakfelügyelőig, oszt látszik rajta, hogy jó neki. A képe, mint a hörcsögé, csak annál bambább meg boldogabb, nincs az az állandó izgága figyelés, aggódás a mag miatt. Az még a nagyon jó, hogy lehet menni a sínen is. Megy is már délután, teheti, megy, halad, köszönget, mintha a rokonom volna, míg fel nem ismerem benne a Matávtól azt a múltkori szemetet, mert akkor rábaszik. Mikor meg éppen nem búékoz, a pofádba muzsikál, szerinte kedvesen. Viszi az emberiség történetének legszörnyűbb, pezsgő nevű italát, lehetőleg édeset, és láthatóan büszke rá, hogy van neki. Menet közben tölt a fejbe, aztán fújja újra rendületlenül, olyan kitartással, hogy az ilyen szelídbe is, mint amilyen én vagyok, a gonosz beléköltözik, s boldog új év helyett elmerengve kíván zöld hullámot, egyet csupán, ó, istenem, csökkenjen csöppet a trombitás öntudat, váljon foghíjassá a sugárúton e dudás körmenet.

A nagy karácsonyi veszekedés és más svéd népszokások című tanulmányában Orvar Löfgren antropológus többek között arra a következtetésre jut, hogy az ajándékozást övező kalkulációk, a lakás feldíszítése és a megfelelő ételek elkészítése során végig ott lebeg a "nem leszünk kész" réme, amit csak a szervezési hibák hisztérikus vadászatával és az így előálló ordítozással lehet elhessenteni. Valamelyest felturbózva a tudós svéd állítását, azt mondhatjuk, hogy a karácsony a középosztályi lét értelmét annyiban gyarapítja, amennyiben a készülődés, a várakozás révén egyszerűen jövőt és értelmet ad évről évre az életnek. Bár lehetne hasonló köröket futni a hazai ünnepléspatológiák mentén is (újmagyarul: megérnének egy misét), tekintetünket ezúttal mégis a hazai társadalomszerveződés egy másik jelentős szempontjára, a hűtőszekrény-használati szokásokra függesztjük.

Alkonyodik, a kapu előtt fókazsír-tekintetű szociopaták ácsorognak Atlantes márkájú dzsekikben, és egy vonakodó kiskorút próbálnak rávenni valamire, ami minden magára valamit adó állam törvényeibe beleütközik. A serdülőlány peremkerületi démonnak öltözött, de már bánja, kezében nejlonszatyor, benne két liter tej, zsömlék és parizer, riadtan tekinget körbe, aztán bemegy velük a házba. Anyu kis segítője le fogja késni az ebédet.

A habeas corpus jogintézményét az angol bírói gyakorlat alakította ki. Lényege, hogy akit szabadságától megfosztottak, haladéktalanul bíróság elé kell állítani, ahol szabadlábra helyezéséről vagy letartóztatásáról döntenek. 1679-ben törvény erősítette meg ezt a jogot, majd másfél évszázad múlva kiterjesztették a védelmet mindazokra, akiket nem bűnvádi eljárás során vettek őrizetbe, így a pszichiátriai betegekre is. Az elv hamar elfogadottá vált szerte Európában, de nagyjából egységes gyakorlat csak a strasbourgi emberi jogi bíróság ítéletei nyomán alakult ki. Azonban a bírói felülvizsgálat önmagában nem elegendő a fogva tartottak szabadságjogainak biztosításához. Vegyük például a magyarországi elmebetegek helyzetét.