Viselkedésterápia
Édesapám - mondom édesapámnak.
- Édesapám, üljék ide kelmed - mondom neki, hogy ezzel a balladai homályt és a rusztikus hangütést egy csapásra letudjuk.
Esteledik. Kedvenc papagájunk, Kiki ketrecére ráborítjuk a fekete posztót. Kiki nyúgalomba´. Mari lányom a szomszéd szobában nagyokat sikongat, combot nyújt, ott van vele a Kornél gyerek a szomszédból, nyikorog alattuk a kerevet. Sajátosan értelmezik ezek a nyelvtörvényt, gondolkodom is, hogy a következő ciklusban más testrészekre is ki kellene terjeszteni, ha meglesz a többség. Anyjukom tesz-vesz a sparhertnál, dödölészkedik, a csöppségek az asztal sarkánál fészkelődnek. A kis Józsival átizenek Mariéknak, üljenek már közénk. Mindjárt kezdődik a tréning.
Most, hogy ezek (vagyis hát a mieink) talán még további négy évig a nyakunkon maradnak (vagyis hát a segítségünkkel és üdvünkre kormányozzák az országot), kis családunknak el kellett gondolkodnia azon, hogy hogyan tudnánk kellő lelki békével és hazánk átlagába minél inkább beilleszkedve megúszni (vagyis hát élvezni) az elkövetkező időket. Ehhez segít bennünket a viselkedésterápia: bizonyos cselekvéseket addig és úgy ismételgetünk, amíg azok mintegy vérünkké válnak, s bévül átformálnak minket; úgy leszünk hű hazafiak és kormánypárti polgárok, hogy eljátszszuk mindazt, amit (hű hazafiként és kormánypárti polgárként) tenni hivatásunk volna. Ettől leszünk nemeslelkűek, boldogok és elégedettek.
Vasárnap van, ma korán kezdtük. Reggel friss ébredés, mosdás, könynyű reggeli ima; körülültük az asztalt (nem egyszerű, édesanyám inkontinenciája zavarja a szalonnás-hagymás kenyér maradéktalan élvezetét, édesapám semmit nem hall, de folyamatosan üvölt, a csöppségeket elő kellett hajkurászni a kert végéből, ott füveztek a kis drágák, a Mari meg nagyon másnapos volt, és eldöntendő volt a kérdés, hogy a két előző feleségem meg az anyjukom régi párja, akitől a Mari van, családtagoknak számítanak-e - hogyan családi a családi asztal). Reggeli után kicsinosítottuk magunkat, elmentünk misére (a katolikusokhoz, legyen édesapámnak egy jó napja, harminc éve nem járt a környékén se, akkor is csak a tüzet oltani); megtisztulva, felüdülve, lelkiekben gazdagon tértünk meg hajlékunkba. Útközben szóba elegyedett velünk a polgármester úr, tájékoztatott a község EU-csatlakozási kilátásairól, a fejlesztési programtervezetek előkészületi munkálatairól, valamint az új hitelfelvételi lehetőségek eszközvonzatainak amortizálódásáról.
Még ebéd előtt kiballagtunk Máté sógorral, komoly férfiemberek, a présházhoz, ellenőrizni. Megvitattuk, hogy a családi gazdaság létrehozásáé a jövő útja, Széchenyi-tervet fogunk kérni a lépcsők kijavíttatásához, kis palackozóüzemet létesítünk, munkahelyteremtés. Otthon már várt az illatos, párolgó költségvetési füzetecske, úgy estünk neki, mint aki évek óta nem is látott ilyet. Ebéd után kis szunyókálás a karosszékben, nagyot álmodunk.
Most pedig itt az este. Előkerül az Országjáró, egymás kezéből tépnék ki a családi gazdaság bel- és kültagjai, ha közéjük nem csördítenék: "Csiba te!", és ezzel is erősítem a népies felhangokat. Lám, már van eredménye a viselkedésterápiának.
És akkor elkezdődik a nagy tervezgetés. A gazdaság fogja összefogni a mi kis családunkat (továbbra is kérdés, hogy a két előző feleségem meg az anyjukom régi párja, akitől a Mari van, családtagoknak számítanak-e), nyílászárót cserélünk, palackozót létesítünk, a Kornél vegye el a Marit, akkor lesz elsőlakáshoz-jutási hitel, édesanyámnak, édesapámnak gyógyászati segédeszközök és szociális juttatások, megkapják, egye fene, egy-egy százalékunkat is, mégiscsak jó lesz ez így. Csillognak a szemek, de már fáradunk. Holnap is nap lesz. Azért A hét adását el nem mulasztanánk. Megnézzük, aztán eltesszük magunkat holnapra, az új tréningig.
