Golden goodbye
A kifejezéssel a legfrissebb Newsweek cikkírója azoknak a vezetőknek a távozását illette, akik busás jövedelemmel a zsebükben hagyták ott romokban heverő cégeiket. Mint Peter Bonfield, aki másfél millió angol fontot (durván 600 millió magyar forintot) kapott búcsúajándékként, amikor távozott a British Telecom éléről, ahol hat év alatt 30 milliárd font adósságot halmozott fel. Vagy a brit légitársaság hanyatlásáért felelős Robert Ayling úr, akinek távozását kétmillió fonttal jutalmazták. A cikkből kiderül, hogy ezek a golden goodbye-ok már nemcsak a szakszervezeteket sokkolják, hanem a vezérigazgatók nemzeti szervezetében is negatív visszhangot váltanak ki. Ahogy vezetőjük fogalmazott: úgy érzik, hogy az ilyen esetek a mindenféle etikát nélkülöző "falánk kövér macskákhoz" teszik őket hasonlatossá.
A probléma gyökere a cikk szerint abban van, hogy a brit vezérigazgatók jövedelmük 39 százalékát garantált fizetésben kapják. A mintaként állított amerikai vezetők jövedelmének csak 8 százaléka a fix fizetés, a többi a vállalat részvényárfolyamának emelkedéséből származik. Már ha működésük alatt nő az árfolyam. Ha nem, akkor nincs pénz. A cég gyenge teljesítményének így elsősorban a menedzsment látja kárát.
Nálunk az ilyesmi még ritka, mint a holló. Az árfolyam csökkenéséből káruk a részvényeseknek van, a menedzsment többnyire akkor is megkapja busás fizetését, ha áldásos működése alatt a cég éppen padlót fogott. Ennek legszebb példája az utóbbi években a Postabank volt. A Legfelsőbb Bíróság minapi döntéséig a kisrészvényesek úgy tudhatták, mindent elbuktak: tízezer forintos névértékű részvényeikért öt forintot ajánlott fel az állam 1998 szilveszterén. Akkor a részvények valójában már ennyit sem értek, hiszen a bank összes tőkéjét elbukta, tehát az öt forint is ajándék lett volna. Hacsak nincs az a bizonyos gikszer, amit az LB kénytelen volt számításba venni.
A kormány ott követte el a hibát, hogy elmulasztott ajánlatot tenni a kisrészvényeseknek még 1998 nyarán, amikor többségi tulajdont szerzett a Postabankban, és amikor furcsa módon a bank részvényeinek "piaci" árfolyama még 106 százalék volt. Legalábbis azon a manipulált piacon, ahol a bank állami mezben játszó tulajdonosai csak azért adták-vették a Postabank részvényeit, hogy bizonyítsák a publikumnak: a bank nem veszítette el tőkéjét, sőt stabilabb, mint valaha. Ennek a színjátéknak köszönhetik most a kisrészvényesek, hogy pénzükhöz juthatnak. A társasági törvény ugyanis előírja, hogy ha valaki többségi tulajdont szerez egy részvénytársaságban, akkor vételi ajánlatot kell tennie a többi részvényesnek, méghozzá az aktuális piaci árfolyamon. A feledékeny kormány viszont csak az év végén tett nekik vételi ajánlatot, azt követően, hogy - elismerve a bekövetkezett tőkevesztést - a bank tőkéjét fél ezrelékére szállította le.
A kormány tehát elszámította magát: kiderült (ebben az ügyben legalább), hogy rá is érvényes a jog. A dolog szépséghibája, hogy az LB-döntés után az eddiginél is nagyobb az esély arra, hogy Princz Gábornak végül kijárjon a golden goodbye. Igaz, az elmúlt bő két év ügyészi munkája már eddig is azt sugallta: ebben az ügyben mintha inkább időhúzás, mintsem az igazság felderítése folyna.
A kisrészvényeseket megnyugtató ítéletnek a Princz-ügy szempontjából elvileg kétféle üzenete lehet. Az egyik az, hogy noha már Princz idején tudható volt a bank tőkevesztése, a menedzsment megtévesztette a részvényeseket, és ezért alakulhatott ki az irreális 106 százalékos árfolyam. Ezt a vádpontot azonban - a mérleghamisítást cáfoló szakértői véleményekre hivatkozva - lényegében már elvetette az ügyészség. A másik - és az eddig történtek (nem történtek) fényében erősebb - üzenet az, hogy az a 90 uszkve 110 milliárd, amit a felelősséggel nyilatkozó auditorok hiányként feltártak, illetve az a 150 milliárd, amit végül a kormány az adózók pénzéből betett a bankba, Princz idején még megvolt. Hiszen ha az LB egyszer már valóságos piaci árfolyamnak minősítette a júniusi 106 százalékot, akkor egy másik tárgyaláson nehéz lesz majd azt mondani, hogy az bizony manipulált árfolyam volt, hiszen a bank addigra már elvesztette tőkéjét. Az LB-döntés tehát leginkább Princz Gábor álláspontját erősíti, aki a "Lepsénynél még megvolt!" felkiáltással cáfolja felelősségét.
Princz áldásos tevékenysége ráadásul alkalmat teremtett arra, hogy a kormány a polgárok pénzén megszerezzen egy bankot, amit a saját céljaira használhat fel. Például arra, hogy egy másik cégvezetőnek, Földi Lászlónak golden welcome-ot biztosítson az állami cégekkel összefonódott üzleti vállalkozásához. Ez egy magyar újítás, amit a briteknek még el kell tanulniuk tőlünk. Menynyivel hasznosabb, ha a veszteséges cég (jelesül a Defend Kft.) vezetőjének már az állami bizniszbe való bejövetelét is bearanyozzák, hogy így még nagyobb iramban termelhesse a veszteséget. Aztán ha már elég sok pénzünket sikerült elveszejtenie, akkor jöhet majd a golden goodbye. Most már, kényelmes kormánypozícióban, Kaya Ibrahim és Josip Tot urak közreműködésére sincs szükség az ilyesmihez.
