A világ, nyelvileg
Az élet bonyolult. (Ez itt egy nagy igazság, olykor szolgálok majd ilyenekkel kedves olvasóimnak, csekély ajándék.) De az is lehet, hogy nem maga az élet bonyolult, hanem nyelvileg tájékozódni, részt venni benne, megformálni, alakítani, megragadni, az a nehéz. Olykor habozom, melyik álláspontot is vallom magaménak: a világ van-e alapvetően elbaltázva, és a mi nyelvi nehézségeink ehhez képest kismiska; avagy a világ olyan, amilyen, de nyelvi tévelygéseink jelentősen rontják a benne elfoglalt helyzetünket.
Hogy rögvest szeretett médiánkhoz és közszemélyiségeinkhez forduljak példaként: itt van a kisgazda pártelnök (társasházi kapujának) sérelmére elkövetett robbantásos merénylet. Rém csúnya dolog, szó se róla. (Itt gyorsan azt is hozzátenném, elejét véve imigyen a sajtópereknek, hogy az említett pártelnök igen eszes, megnyerő és rendkívül szép is. Ezt akkor letudtuk.) Arról is hallottunk (ismét a pártelnök beszámolójából), hogy számos kisgazda képviselőjelöltet ért inzultus az utóbbi időben. Mármost ebből az a következtetés adódna egyesek (például a pártelnök) számára, hogy, úgymond, felütötte fejét a politikai terrorizmus. Valami meg van nevezve, ami most, ezért (és így) van tehát, ijesztő és vitát nem tűrő szóval van megnevezve; ha politikust (vagy társasházi kapuját) támadás ér, hívjuk ezentúl terrorizmusnak, amely - ismételjük - felütötte a fejét.
Azóta többen okosan fejtegették, hogy legalábbis elhamarkodott a hazai politikai életnek efféle minősítése. Nincsen felütve a politikai terrorizmusnak a feje, mert ahhoz számos feltétel hiányzik. Ahogyan bajos volna azt mondani, hogy Arkansasban felütötte a fejét az elemi iskolai terrorizmus. Vagy hogy a popzenei terrorizmusról legalább Lennon halála óta beszélhetünk. Jó, szóval hibás megfogalmazás, hagyjuk is a csudába. De ennyivel nem ússzuk meg.
Ha ezt a tényleg csúnya tettet a lehető leghatározottabban el akarjuk ítélni, akkor nem logikus, hogy efféle végletes megfogalmazásokhoz fordulunk? Hogyan kellene oldalazgatnunk, méricskélnünk a szavakat, hogy kemények is legyünk, és mégse mondjunk hülyeséget? Egyáltalán: szabad-e ilyenkor méricskélni? Másfelől viszont: szabad-e bármikor hisztérikusan dobálózni a szavakkal?
Itt van, másik példaként, a népjóléti miniszter esete. Én határozottan azt gondolom, hogy az ifjú leányanya abortuszpere elképesztő törvénytelenség volt, az elsőfokú ítélet felháborító, a felperes tisztessége pedig... (na jó, ne legyen sajtóper). Mindazonáltal, izé... szóval, azért van abban valami, amit az egyik alkotmánybíró mondott, hogy talán nem kellene minisztereknek jogerőre nem emelkedett ítéleteket minősítgetniük. Voltaképpen mindazzal maradéktalanul egyetértek, amit a miniszter mondott (pedig vele semmi esetre sem vagyok pártelfogult, de csitt!), de nem neki kellett volna ezt mondania. Vagy nem így. Nem tudom, hogyan. Nagyon óvatosan, nagyon ügyesen, nagyon szőrmentén, esetleg. A nyelvhasználattal bonyolított egyet a világon. Most egyet is érthet vele az ember, és mégis tökhülyének tarthatja.
Lehet, hogy ez fölösleges aggodalmaskodásnak tetszhet, ha egyszer az ügy számomra (és sokunk számára) olyan világos, mint a nap. Végtére is valami sokkal fontosabbról és sokkal szörnyűbbről van szó, mintsem a megfogalmazás finomságairól. Jó, lehet. De a miniszter keménykedése talán annak fényében látszik annyira elhibázottnak, amit még emellett tett: az, akit annyiszor áthintázott a tb, aki annyit töketlenkedett a kórházakkal, aki négy éven át kínlódott minden partnerével, a gyógyszergyáraktól a kamaráig, most vaskézzel lesújtott bizonyos gyámügyi előadókra, széles körű vizsgálatot rendelt el a ranglétra alján álló hivatalnokok körében. Végre úgy érzi, nyerésben van. És, a fene egye meg, még akár igaza is lehet.
Közben meg az élet bonyolódik, az ember nem tudja, mit is mondjon.
