Hogy mi legyen
Ne kérdezd, barátném, mint töltöm időmet, az én életem meglehetősen eseménytelen, soha nem történik velem semmi érdekes. Reggel etetés, fejés, aztán trágyahordás, kaszálás, metszés, ojtás, betakarítás, ilyesmi, mikor minek van itt az ideje, közben rajta tartani a szemem az embereken, késő délután megint körbejárni. Olykor be-bemegyek a városba, hivatalos ügyek, iparcikk, efféle. Nemigen beszélgetek senkivel, néha a kocsmában összejövünk, az az igazság, hogy engem már a női nem sem érdekel (legfeljebb az igen).
Jó együtt lenni, megtapasztalni a közösségi együvé tartozás nagy élményét.
Ezt hozta énnekem a választási kampány. Az nagyon szép, felemelő érzés volt, amikor keresztülvágott közöttünk ő, és csak úgy gyalog, mosolyogva, mintegy belőlünk kiválva ment oda az emelvényhez, mintha csak a tömeg vetette volna a felszínre; egy ember elindul, és mi, a tömeg egy emberként ünnepeljük, üdvözöljük, minden száj egyazon szót formálja, nem kell mondani, hogy mit kiabáljunk, mintha csak magától jönne. Igazi csoda, az eggyé válás misztériuma. ´ belőlünk van, mi ő vagyunk; ha valaki az ő családját bántja, az a magyar családot bántja; amit ő mond, azt bármelyikünk mondhatná (még a szomszéd Pista bácsi is, pedig nincs már valami jó állapotban); végre lelkesedhetünk, úgy nézünk egymásra, mint régi ismerősök, a kokárdásokat meglapogatjuk a buszon, büszkék vagyunk és elszántak. Úgy másfél-két millióan. És van ott egy csomó jó csaj. Együtt kiabálunk, mosolygunk egymásra.
A nép rálelt a vezérére, és a vezér ráismert a tömegben az ő népére: egymásra talált a sok meg az egy. Pista bácsi azt fejtegette, hogy az időpont meg a helyszín sem mindegy, csillagok együttállásáról meg aszcendensekről mondott valamit, a tavasz mámorító erejéről, és hogy ő már régen tudta, hogy április közepén a nemzet számára sorsdöntő eseményeknek kell történniük; meg beszélt a Kossuth (!) tér és az Alkotás (!) utca fekvéséről, az ország szívének kettős középpontjáról (pitvar és kamra), Buda és Pest lelki kifejeződéseiről, a magnetikus erőcentrumokról, a Szent Korona és a Vár (Sándor-palota) kisugárzásának hatásáról, vagyis arról az auráról, amely lehetővé tette az események bekövetkeztét. Ha valaki ezekben a pillanatokban megfelelő állapotba került, ráébredhetett a nemzeti színek mély, titkos értelmére is. Voltunk ilyenek néhányan, egyetlen szempillantásból fölismertük egymást.
Most akkor nem tudom, mi lesz.
Eggyé vagyunk kovácsolva, az ő szavára együtt mozdulunk, legbelül érezzük, mikor mit kell kiáltanunk, elfeledkezünk eseménytelen, unalmas, érdektelen mindennapjainkról. Az ünnep felemel bennünket a nemzet magasztos szféráiba, ilyenkor nem gazdálkodók, könyvelők, vállalkozók, diákok vagy háztartásbeliek vagyunk, hanem a nemzet részei és alkotói. Társakra lelünk, közülünk való vezetőre lelünk. Még hátra van a választási csalások elleni nagy összefogás, újra összekapaszkodunk, keblünkre ölelnénk azokat is, akik sajnos nincsenek közöttünk, de ők nem akarják. Közös, nagy ügyünk van, mindannyiunké, a megosztást, kirekesztést nem tűrjük. Abba lehet ezt hagyni? Azt mondani: ennyi volt?
Mint kedves olvasóim jól tudják, én nagyon szeretem a mindenkori kormányt, megannyi alkalommal keltem védelmére, segítőkész, konstruktív hozzáállást tanúsítottam irányában. Most sem tehetek mást. Ha azok, akik most jönnek, s akik érthetetlen módon nem csatlakoztak mihozzánk, sőt érezhető idegenkedéssel figyelték a nemzet magáratalálását, a maguk gőgös individualizmusában lefitymálták a nemzet legelemibb lelki igényeit - ha tehát az új kormányzat meg akar nyerni bennünket, nemzeti érzelmű milliókat, volna néhány tanácsom az első száz napra.
Szécsi Pál meghalt, és köztünk szólva Uhrin Benedek sem az igazi. A legközelebbi jövőben meg kell találni a legszélesebb közönségrétegeket megszólító sztárt, akinek odaadó hívei, elkötelezett rajongói lehetünk, akit követhetünk, aki a szánkba adja a legszebb szavakat, akinek hívására bármikor bármennyien öszszecsődülünk. Odahagyok én is istállót, vetést, gyomlálást, vagy hallgatom rádión, nézem tévén, virrasztok: olvasáshoz, levélíráshoz, kilépek kisszerű életem szűk korlátai közül. Lehet, hogy nem világnagyság, lehet, hogy csak a magyar ember érti a szavát, de csak a miénk, s nekünk oly sokat mond. Másfelől: tessenek szerződtetni mesteredzőket és világhíres focistákat, pénz nem számít; teljen meg újra a Nép- (Puskás Öcsi-)stadion, ott leszünk másfél milliók; zúghat a Ria-Ria, lengethetjük a nemzeti lobogót, a bíró legyen román vagy izraeli, fáklyát gyújtunk, Himnuszt és "Kitörő örömre lelj"-et énekelünk. Eggyé lesz a magyar, emelkedik nemzetünk, a nemzeti közép a kormány oldalán kovácsolódik újra eggyé. De szép volna.
