Szóval minden baromira rendben van, a rendszer működik, a dolgok megoldódnak, mennek a maguk útján, nincs hozzáfűznivalónk, puszta találgatás, mindig is ezt állítottuk, a feltételezéseknek semmi alapjuk, ezt már régen felvettük a programunkba, új elgondolás, új logika, fel sem merül az ellenkezője. Amióta az új kormány megvan, nincs vita, nincs huzakodás, nincs fennakadás; mindenki nyugodt, derűs, kiegyensúlyozott, minden okunk megvan a bizakodásra, nem lesz semmi baj. Legfontosabb szavainkká váltak: működés, üzemszerűség, nyitottság, nyugalom, megoldás, megegyezés, szisztéma.
Ez a fíling hatotta át az embert egészen mostanáig. Lehetett azt tudni, hogy jó pár ígéretnek lőttek, meg hogy azért nem megy minden annyira simán (s ha még úgy megy is, nem sokáig); lehetett érezni, hogy a honvédelmi és a földműv.-vid. fejl. min. környékéről elég sok idiotizmus szállong, de hát kicsit be lehet fogni az orrot, kibírjuk, ez van. Az ember türelemmel volt, van idő, várjuk ki a végét, ha valami baj van, majd megvitatjuk. Úgy látszott, ez lesz majd: bosszankodunk, elégedetlenkedünk, nem értjük, sőt utáljuk - szóvá tesszük, a hatalmon levők meg magyarázkodnak, kifejtik, érvelnek, kitérnek, vállat vonogatnak. Ezt nevezik politizálásnak, politikai nézeteltérésnek vagy véleménycserének.
Jó lett volna.
És most az van, hogy az ember dühöng, elemi undor tör ki belőle, és olyan érzelmek tolulnak fel benne, amilyeneket utoljára az Antall-korszakban érzett, vagy esetleg a Tocsik-Xénia-Szekeres-ügyekkel kapcsolatban. Én nem szeretem magamban ezeket a csúnya indulatokat, bármennyire jó is tapicskolni bennük; szeretném meggyőzni magam, hogy nem szabad átengedni magamat nekik, hogy tévedek, hogy nem szabad a régi reflexek szerint reagálni. Végtére is, nagyon más volt az a tapasztalatlan, olykor a nemzeti hivatástudat gőzébe borult, máskor ügyetlen és átlátszó hatalom; nagyon más volt az is, amikor szoci pártszínekről ismerte föl egymásban a régi harcostársat a dörzsölt pénzember meg a politikus; de hogy lehet akkor mégis ennyire hasonló a mostani hatalom azokhoz? Azt lehetett remélni, hogy az olyan régi publicisztikai klisék, mint a hatalmi gőg vagy a klientúra, a lomtárba kerülhetnek, annyi minden más bajról lehet úgyis beszélni; s akkor most újra szedjük elő őket?
Ezzel az egész rohadt Simicska-Gansperger-üggyel nemcsak magát keveri rossz hírbe az új hatalom, hanem kritikusait is belekényszeríti a rosszmájú, kaján és mindenütt sötét üzelmeket orrontó intimpista pozíciójába. Talán egészen a Szekeres-botrányig nemigen tudtuk, senkit nem is érdekelt, hogy ki kinek a felesége, testvére, apja, anyja, rokona; jól volt ez így, a magánéletet gondosan el kell rekeszteni a közszférától. Most pedig, íme, belépett a politikai színre a rokonság firtatása, hála az összeférhetetlenség tekintetében egyébként engesztelhetetlen Fidesz - MPP jeles személyiségeinek, akik nem átallották (a törvény betűjének egyébként megfelelően, amúgy abszolút erkölcstelenül) időben feleségük nevére íratni üzletrészüket. A kormányszóvivő továbbra is nyomja a kípszmájlingos "minden olajozottan működik"-dumát, mintha a kormánynak nem lenne köze a bizonyos gyanús üzleti ügyekben korábban részt vett urak kormánykinevezéséhez, a kormányfő meg úgy tesz, mintha minden el lenne rég magyarázva. Még jó, hogy nem kenik az egészet a sajtóra, már csak az következne.
Dezsavűm van, nem akarom. Szeretni úgysem fogom már őket, legalább ne kelljen a régi módon utálnom.
