Első fokú, nem jogerős ítéletet hozott a minap a bíróság Rapcsák András ügyében. A termetes hódmezővásárhelyi polgármester vitatja az elmarasztaló döntést, a maga kedélyesen agresszív módján nagyjából lehülyézi a bíróságot, és egészen biztosra veszi, hogy az ítéletet meg fogják változtatni, meg fogják semmisíteni, fecnikre tépik, és a helyi folyóvízbe szórják, őtőle az egész világ, élén a tek. bírósággal, térden állva fog bocsánatért esdekelni, mindenki sírni fog, hamut hint a fejére, és ruháját szaggatja majd, hiszen csakis Rapcsák Andrásnak lehet igaza ebben az ügyben.

Intertextualitás

Első fokú, nem jogerős ítéletet hozott a minap a bíróság Rapcsák András ügyében. A termetes hódmezővásárhelyi polgármester vitatja az elmarasztaló döntést, a maga kedélyesen agresszív módján nagyjából lehülyézi a bíróságot, és egészen biztosra veszi, hogy az ítéletet meg fogják változtatni, meg fogják semmisíteni, fecnikre tépik, és a helyi folyóvízbe szórják, őtőle az egész világ, élén a tek. bírósággal, térden állva fog bocsánatért esdekelni, mindenki sírni fog, hamut hint a fejére, és ruháját szaggatja majd, hiszen csakis Rapcsák Andrásnak lehet igaza ebben az ügyben.

Hogy pontosan mi az ügy, az nem is fontos. Sokkal érdekesebb, miért gondolja Rapcsák az ítéletet teljességgel megalapozatlannak és gyermekesen összetákoltnak. Számtalan érve van persze, de az egyik ezek közül különösen figyelemreméltó: hogy tudniillik az ítélet egy-két mondata szó szerint megismétli a vádindítvány szövegét.

Nem értek a joghoz, de van énnekem rendes szakmám, megmagyarázom tehát úgy, ahogy én tudom.

Az intertextualitás (szövegköziség) annak belátását jelenti, hogy szövegeink nem maguktól (és nem is tőlünk) azok, amik, hanem korábbi, más szövegektől függnek, azokkal tartanak kapcsolatot: szavaink megvoltak már, mielőtt kimondtuk volna őket, mondatszerkezeteink, metaforáink többsége csakúgy. Mindig korábbi szövegekre válaszolunk, mindig átveszünk ezt-azt korábbi, már elhangzott vagy leírt szövegekből. Idézünk, utalunk, célzunk, rájátszunk, átírunk, újramondunk, kiforgatunk, ismétlünk. Távolinak tetsző szövegek lépnek egymással furcsa kapcsolatokba. Soha nem lehetünk teljesen eredetiek, mindig felfejthetők azok a szólamok, amelyekből szövegünket szőjük. Köthetnénk az intertextualitást a posztmodernhez - de hát mindig is, minden emberi kommunikációban benne rejlik, az ismétlés és a változtatás minden beszédben és írásban benne van. Megszólalásaink (és írásaink) korunkba és társadalmunkba vannak beleszőve, ezek maguk is későbbi, más szövegek alapanyagaivá válnak. A megyei bíróság ítéletének szövege tehát (a szó szerinti ismétlés révén) elég nyilvánvalóan az intertextualitás jegyében fogant, magától értetődően kiaknázta az intertextualitás lehetőségeit.

Rapcsák András viszont igazi forradalmár. Ki akar törni a szövegek szüntelen körforgásából, túl akar lépni a folytonos ismétlésen, a régebbi szövegekre történő ráhagyatkozáson. A modern kor gyermeke ő, az eredetiség, az újdonság és a copyright kultuszáé; ha mondasz valamit, mondj mást, újat, meglepőt - hangzik e kor parancsa -, ne lopj, ne végy át semmit sem kortársaidtól, sem elődeidtől, le a múzeumokkal és le Puskinnal, a szabad akarat, a korlátlan elme szeszélyes, eddig sohasem látott játéka a legszebb; még ha látszólag értelem nélküli is, ha halandzsának tetszik is, ha a nyárspolgárok megdöbbenve fogadják is - sőt annál inkább. Ez a kor minden átvételt, imitációt, újraírást és utalást gyanakodva fogad: az intertextualitás legföljebb ironikus lehet, a múltat kérdőre vonó gesztus része, az elhatárolódás és a gúnykacaj terepe.

Ebből a nézőpontból a bírósági ítélet a szövegalkotásnak valami igen alacsonyrendű, ha nem épp tisztességtelen formájának tetszhet. Nyilvánvalóan tökéletesen fantáziátlan, a kreatív életmegnyilvánulások minimumával sem rendelkező emberekről van szó, akik szolgai módon másolnak, egyszerűen lenyúlják egy korábbi szöveg részeit, legalább annyira szánalmasak, mint amennyire gyönge jelleműek.

Rapcsák avantgardista. El lehet gondolkozni azon, hogy érvelése mennyiben testesíti meg vagy képezi le a kormányzati ideológiát. Hogy vajon van-e köze Torgyán hihetetlen, önteremtő szózuhatagaihoz, amelyek sajátos viszonyban állnak azzal a tárggyal, amellyel kapcsolatban elhangzanak. Vagy az olyan meglepő értelmezésekhez, amelyeknek intertextusukhoz, az értelmezett szöveghez, vajmi kevés közük van (megfigyelési bizottság, országjelentések stb.). Vagy, távolabbról, a határozott irányítás, a központosítás, a felszámolás-újrakezdés manővereihez, az építés kultuszához, a belső ellenség, a visszahúzó erők képéhez. Jó, persze, dehogyis, bocs. Csak reszelgetem itt a körmöm, és hülyeségeket beszélek.