Új maszlagok
Hányszor, de hányszor emelte fel intőleg e sorok írója horgas mutatóujját, hányszor, de hányszor figyelmeztette népét s különösképpen e nép politikusait és közíróit, hogy ne, ne beszéljenek már hülyeségeket, és lám, mégis, mindig, újra meg újra, a jelenlevők kivételek. Lankadatlan hevülettel vagyok hát kénytelen e helyt felhívni hűséges olvasóim figyelmét két újabb idiotizmusra.
Az egyik először talán Pallag képviselő ajakát hagyta el: tudvalévőleg az olajbizottság elnöke azzal vádolta az országgyűlési képviselők 10-20 százalékát, továbbá hivatalban lévő és leköszönt minisztereket, fűt és fát, hogy "érintettek" volnának mindenféle gyanús olajügyletekben; majd mikor számon kérte volna rajta kijelentése bizonyítékait, alátámasztását, pontosítását a megvádoltak némelyike, akkor így védekezett: amit elmondott, az "politikai nyilatkozat" volt, így tessék tehát felfogni, nem pedig vádként vagy tényekkel alátámasztható gyanúsításként. Kapva kapott e kifejezésen az ugyancsak kisgazda honvédelmi miniszter, s mikor az amerikai nagykövet olyat nyilatkozott a MiG-ekről, ami neki nemigen tetszett, akkor úgy tette helyre a magáról megfeledkezett diplomatát, hogy annak szavai mindössze "politikai nyilatkozatként" értendők, azaz nem következik belőlük semmi.
Amiből viszont az következik, hogy valamely kisgazda fejtágítón úgy tájékoztathatták a nevezett politikusokat, hogy a "politikai" szó afféle anulláló kvantorként működik az általa jelzett főnév előtt: vagyis ha egy nyilatkozat - csak, mindössze, pusztán - "politikai", akkor annak igazságértéke felfüggesztve vagy elhalasztva van, ne tessék komolyan venni, nincs mögötte semmi, csak úgy dumálunk a levegőbe, nem is igazi nyilatkozat.
Borszőlő, kompótalma, ipari zsír, géprongy, politikai nyilatkozat.
A "politikai" jelző efféle használata csak némely kisgazdákra korlátozódik, a másik agyrém viszont sajnos egyre jobban megüli a közbeszédet. Nem mesélem el azt a szomorú történetet, hogy mi történt a kormányfő tanácsadójának cikke körül a Magyar Hírlapban (elég legyen annyi: Elek István olyan finoman cirógatta meg a burkoltan zsidózó Lovas István buksiját, hogy az már-már maga is zsidózásnak számított, ezt a cikket a Magyar Hírlap lehozta, sőt bejelentette, hogy Elek áthozza a Magyar Nemzetből a rovatát a laphoz, lett botrány, a szerkesztőség alig győzött mosakodni). Na már most az ügy lecsengése olyan szavak köré összpontosult, mint lakmuszpapír, lövészárkok, szekértáborok, paranoid közélet, hisztérikus légkör. Vagyis hogy a bajok forrása nem bennünk, hanem valahol kívül van, mit tegyünk, ilyenekkel vagyunk körülvéve, mi ártatlanok, jóhiszeműek, kedvesek és szépek volnánk, de hát, ugyebár, a körülmények.
Ez legjobb esetben is naivitás, kicsit rosszabb esetben öncsalás, igazából persze azt gondolom, hogy csúnya átverés.
És ez bizony nem csak Elek Istvánra vonatkozik, akinek "jelentéstana" abból a velejéig hamis feltételezésből indul ki, hogy vannak a szavak, kijelentések, amelyeknek megvan a maguk jelentése (és azt Elek István pontosan tudja, ki, ha ő nem), aztán ezek bekerülnek valamilyen "nyelvpolitikai erőtérbe", ahol megváltoznak; mintha ugyan a szavak és kijelentések nem volnának eleve benne ebben a "nyelvpolitikai erőtérben" (bármi legyen is az), és mintha nem alakítanák azt, amint résztvevői lesznek. Ebből a gondolkodásmódból az következik, hogy vannak maguk a dolgok - úgy a maguk egyszerűségében, természetességében és ártatlanságában - és a gonosz, torz és torzító körülmények, amelyek sajnálatos módon deformálják a megértést. Innen pedig: a szegény közíró-főtanácsadó nem egyéb, mint szerény ibolyaszín lakmuszpapírka, ide-oda mártogatják szerencsétlent, hát most ő már mit csináljon, a folyamatban nem vesz részt, nem alakít ő ugyan semmit, csak úgy elvan, és kerekedő szemmel kérdezgeti: ugyan helyes-e, kifizetődő-e zsidózni, avagy talán mégsem? A gonosz szekértáborok és lövészárkok erre nekizúdulnak, jaj, jaj, mi lesz most már ővele.
Mondom, nemcsak Elek gondolkodik így, hanem sikerült ráerőltetnie ezt a téveszmét a főszerkesztő Kocsi Ilonára is, vagy talán a szerkesztőség nem talál jobb kibúvót a kínos helyzetből. Mert ha mindent rákenünk az eldurvult közéletre, a hisztérikus légkörre meg ilyenekre, akkor ugye mi nem tehetünk semmiről: akkor nem az a baj, hogy valaki hülyeségeket beszél, valaki hülyeségeket csinál, hanem csakis a (befogadó) közegben lehet a hiba. Mindazok tehát, akik szóban és írásban azt állították, hogy Eleket cikkestül páros lábbal kellett volna kirúgni a laptól, azok lelki beteg (hisztérikus) emberek: romlottak, árokásók, szekértábor-építők. Mi nem tettünk semmi rosszat, de ebben a züllött világban ilyen rosszul sülnek el a dolgok.
Az szekértáborozik, hisztériásozik, lövészárkozik, akinek elfogytak az érvei, vagy aki nem akar érvelni. Aki csak úgy véli kivághatni magát, ha mindent ráken a körülményekre, amelyek tőlünk függetlenek, és egyébként is, fuj, fuj, de csúnyák. Mit tegyünk. A körülmények rabjai vagyunk.
Egyébként persze vannak emberek, akik hasonlóan gondolkodnak, hasonló dolgokat olvasnak, hasonlóan fogalmaznak. Ha tetszik, lehet emberek ilyen csoportjairól úgy beszélni, hogy ezek szekértáborok (hisztériások, lövészárkosok stb.) volnának. De minek. Ezzel aztán egyáltalán semmi nincs megoldva. Pont olyan hülyeség, mint a "politikai nyilatkozat". Egy időre megszabadít a gondolkodástól.
