Keresztury Tibor: Zártkörű fogadás

publikálva
2003/21. (05. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Evvel a kíméletet nem ismerő, folyamatos, elszánt haldoklással legfőképpen az volt a baj, hogy gyakorlatilag semmit sem lehetett tőle játszani. Egy rendes, hétköznapi, U szöges csúzlikkal vívott háború lebonyolítása a példának okáért egyáltalán nem volt megoldható, mert találat esetén úgy visított a kilőtt bajtárs, mint a szopós malac, pláne, ha kiment a szeme, a fejhangon történő hangképzés pedig Keszi nénit az átlagosnál is gyorsabban, korát meghazudtoló fürgeséggel hívta ki. Nem beszélve arról, hogy a háború gyakran keretét vesztette, teljesen elfajult; a harci hév, a nyers erő, a győzni akarás kiiktatta a megfontolt taktikát és stratégiát, s ezekben az esetekben nem volt az a hadvezér és az a Keszi néni, aki megálljt tudott volna parancsolni az események folyásának. Ilyenkor az U szögeket százas anyacsavar váltotta fel, az eltévedt lövedékek nyomán pedig meglehetős sűrűséggel törtek be a fejek, ablakok. Amikor pedig a házi ütközetbe az ősi ellenség, az Avasról leereszkedő, istent-embert nem ismerő, fékevesztett martalóchad is beavatkozott, a permanens csavarzápor gyakorlatilag bepöttyözte az udvar felett a légteret. El lehet képzelni, ha a hangos szó, a lábdobogás vagy a tíz évvel korábbi ártalmatlan buszvezetés is olyannyira megzavarta Keszi bácsi haldoklásának menetét, hogy Keszi néninek még abban a percben elő kellett százezerszer hallott monológját adnia, akkor hogyan érintette a szabómester elhúzódó búcsújának folyamatát a szirénázó mentő hangja vagy az üvegcsörömpölés. Az idegen seregek egy-egy újabb, frissen felvett katonája ráadásul a honos táncrendről, az érvényben levő, évtizedes ügymenetről, koreográfiáról mit sem sejthetett, ennélfogva előfordult, hogy egy avasi indián - nem tudván, hogy ő csak díszlet - egy csavarral a kisírt szemmel lamentáló nagymamát is megkínálta, amikor előtte, tenyérrel a fenekét verve, hangos uff-uff kiáltásokat hallatva ellovagolt.

Evvel a kíméletet nem ismerő, folyamatos, elszánt haldoklással legfőképpen az volt a baj, hogy gyakorlatilag semmit sem lehetett tőle játszani. Egy rendes, hétköznapi, U szöges csúzlikkal vívott háború lebonyolítása a példának okáért egyáltalán nem volt megoldható, mert találat esetén úgy visított a kilőtt bajtárs, mint a szopós malac, pláne, ha kiment a szeme, a fejhangon történő hangképzés pedig Keszi nénit az átlagosnál is gyorsabban, korát meghazudtoló fürgeséggel hívta ki. Nem beszélve arról, hogy a háború gyakran keretét vesztette, teljesen elfajult; a harci hév, a nyers erő, a győzni akarás kiiktatta a megfontolt taktikát és stratégiát, s ezekben az esetekben nem volt az a hadvezér és az a Keszi néni, aki megálljt tudott volna parancsolni az események folyásának. Ilyenkor az U szögeket százas anyacsavar váltotta fel, az eltévedt lövedékek nyomán pedig meglehetős sűrűséggel törtek be a fejek, ablakok. Amikor pedig a házi ütközetbe az ősi ellenség, az Avasról leereszkedő, istent-embert nem ismerő, fékevesztett martalóchad is beavatkozott, a permanens csavarzápor gyakorlatilag bepöttyözte az udvar felett a légteret. El lehet képzelni, ha a hangos szó, a lábdobogás vagy a tíz évvel korábbi ártalmatlan buszvezetés is olyannyira megzavarta Keszi bácsi haldoklásának menetét, hogy Keszi néninek még abban a percben elő kellett százezerszer hallott monológját adnia, akkor hogyan érintette a szabómester elhúzódó búcsújának folyamatát a szirénázó mentő hangja vagy az üvegcsörömpölés. Az idegen seregek egy-egy újabb, frissen felvett katonája ráadásul a honos táncrendről, az érvényben levő, évtizedes ügymenetről, koreográfiáról mit sem sejthetett, ennélfogva előfordult, hogy egy avasi indián - nem tudván, hogy ő csak díszlet - egy csavarral a kisírt szemmel lamentáló nagymamát is megkínálta, amikor előtte, tenyérrel a fenekét verve, hangos uff-uff kiáltásokat hallatva ellovagolt.

Ilyenkor a meglőtt előzetes özvegy minden bizonnyal visszasírta azokat az éveket, amikor még óvodás volt hősöm s mind a többiek. Már csak azért is, mert akkor még nem kérdeztek vissza, hogy ez a haldoklás, kezeit csókolom, ami teljesen ellehetetleníti itt nekik a normális életet, amitől lassan már levegőt venni sem lehet, előreláthatólag, csak úgy sacc per kábé, meddig fog tartani. Magyarul, hogy mit mutat a kedves papa egészségi állapota az idei nyarat illetően; mik volnának a kilátások, kendőzetlenül. Már csak azért kérdik, tették hozzá, mert hamarosan kezdődik a focivébé, elmondanák, és azt őnekik itt rendes lebonyolításban, pénzre, mindenképpen le kell majd játszaniuk, azt meg azért már tényleg ne tessék mondani, hogy egy udvaron focizni sem lehet, meg hogy folyamatos suttogásban, gyászban nőjenek fel a gyerekek, csak azért, mert Keszi bácsi, jobbulást kívánunk, nem tud rendesen meghalni, mint a többiek. Ha én azt tudnám..., ahogy a Jóisten akarja, rebegte az asszony, az ő türelme végtelen, de erre a válaszra már nem adtak itt pontot ´74 feszült tavaszán. A Jóisten az egy dolog, kezicsókolom, a másik meg Johann Cruyff, ha tetszik érteni, válaszolta Bögi Béla, akinek már szőrös volt a töke, noha még csak harmadikba járt. De kinyílt a csipa, próbált Keszi néni emelni a hangon, ne tessék megtudni, válaszolta, hogy mennyire, és megvakarta az átizzított rozsdás szöggel készült tigrises tetoválást a hasán. Ha sokat tetszik itt rinyálni meg óbégatni, szólok az apámnak majd ősszel, amikor szabadul: egyet már átsegített, pedig az nem is haldoklott - a mestert is elteszi. Nem tart neki semmibe, oszt´ onnantól jobb lesz mindenkinek. Egyet csavar a nyakon, annyi az egész.

Keszi néni levegőért kapkodott. Ezen a megoldáson még nem gondolkozott. A helyzet mindazonáltal a jövőben sem változott. Előlépett mint a végzet, ha futballmeccs zajlott az udvarban, ha rendőri intézkedés, s eldarálta fojtott, ámde jól érthető hangon: haldoklik az uram, legyenek már tekintettel, csendesebben, ha kérhetem. Most visznek el, vén kurvája, maga legyen tekintettel - ordította vissza Csengős Sanyi ´76-ban bilincselés közben, de a gyerekek is egyre nehezebben tolerálták a helyzetet. Elvégre lassan felnőttek leszünk. Te, Attila - vette elő hősöm egy reggel a haldokló enyhén debil unokáját, ide figyelj, kisfiam. Lehet, hogy csak blöfföl, meglehet, hogy jó tíz éve szórakozik velünk a nagy-anyád. Kurvára unalmas, utána kell járni végérvényesen. Mikor láttad mozogni utoljára az öreget? Mikor adott utoljára bárminemű életjelet? Na ugye. Úgyhogy most bekoccolsz a szobájába szépen, megnézed, él-e még egyáltalán, vagy egy régen kihűlt, szimpla hulla nyugalmáért veri magát a nap minden szakában az öreganyád. Felveszi a nyugdíjat utána, vagy félti a szabóságot, be ne zárják, nem tudom. De most ennek vége. Betelt a pohár. Füledet a szívére helyezed. Dobog, nem dobog. Van pulzusa, nincs pulzusa: csuklóját két ujjal megfogod. Szemhéját felhúzod, megvizsgálod, nincs-e fennakadva a szeme. Karját felemeled, elengeded. Ha ennyiből sem tudod biztonsággal megítélni, orrlyukához pihét tartasz, az tuti. Futásban referálsz. Én már láttam kinyúlt embert. Pont ilyen volt. Száz az egyhez, hogy halott.

publikálva
2003/21. (05. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk