Egy órát állt ott? Vagy egy percet? Hősöm a jelenet súlyától és szépségétől teljesen összezavarodott. Eddig azt hitte, uralja, sőt irányítja az eseményeket, ám az olajozott gépezetbe Attila észveszejtő, nem csituló, elszánt zokogása homokszemet helyezett. Azt se tudta, mit csináljon, evvel nem számolt, amikor beküldte, hogy a halottkém majd kiakad, ekképp pedig törést szenved a dolgok szép lassan hömpölygő epikus menete. Az meg aztán végképp nem volt a sztoriba bekalkulálva, hogy ő is a látvány hatása alá kerül teljesen, elérzékenyül itt nekünk, azt is elfelejtvén, hogyan is állt odakint a holland-német derbi, amikor a körülmények folytán sokadszor is félbeszakadt. Merthogy szép volt, köztünk szólva tényleg nagyon szép volt ez az egész - mintha egy nagy filmrendező rendezte volna meg: a lompos halott, s ráhanyatlott félkegyelmű unokája a sejtelmes, félelmetes félhomályban, a szétmállóban lévő romos-rozsdás konyhai díszletek között..., szép volt és megható, kétségtelen: a pamlagon vergődő árnyalak mellkasában harminc év távlatából is fölsajgott a szívnek mondott húscafat. Egy nagyot dobbant, toroktájon, hogy pontosabb legyek, de akkorát, hogy az ürge azon nyomban visszajött a mába, magához tért egy szempillantás alatt, ott hagyván az áporodott bűzben, a konyha küszöbén a döngölt földbe gyökerezve remegő lábú egykori önmagát.
