Egotrip

Mert rövidebbek a nappalok, és rosszabbak az éjszakák. Mert sűrűbbek a hajnali fölriadások. Hosszabbak a krákogások, köpni se tudok. Pedig eléggé utálkozom. Mert október tizenötödikén bezárt a Duna parti devidám csónakház. Mert most jövök Frankfurtból. Mert ott volt Ottlik (Katused Varavalges. Loomingu Raamatukogu 1998; Scoala le linga granita. Univers 1988, Lei 18.000), nem volt ott Mándy. Mert épp olvasom a Budapesti Negyed nyári-őszi számát, A Kerepesi úti temető I-II., az őszit különöst. A temető leírása, parcelláról parcellára, sírról sírra, andalító olvasmány, szűrt októberi fényben. Bejártam a sírkertet képzetben, a Bal oldali falsírboltoktól az 56. parcelláig. Sírokat. Találomra. A jobb árkádsor és az út között, Kisteleki báró Lévay József (miniszteri tanácsos, államtitkár; 1897-től báró; báró Lévay Lajos politikus bátyja, báró Lévay Henrik biztosítóintézet-alapító unokaöccse) 1863-1951. Ennyi. Kétezeregy híres regény, életzanza. Halálzsugor. Mert megint van célja életemnek. Kilencre viszem a gyereket óvodába. Nap mint nap. Nagy feladat, nem is sikerül. Akkor most hogy´ engedjük be/ki apukát, zárva az óvoda. Istenem, apuka marad, térdig gázol játékokban-gyerekben, délben lefekteti az óvó nénit. Apuka nagy egy hülye. Mert. Mert a Farkasrétre, ki a ki a, jártunk a Gesztenyésbe, Búfelejtőbe, az Ezüspontyban volt a "lakodalmam", vas-. Mert a Kerepesi temető mellett visz a 37-es villamos MTK-meccsre. Két felkiáltójel, a kapun FELTÁMADUNK!, a kerítésen HÍRES GÁBOR A LEGNAGYOBB KIRÁLY! Két égbekiáltó. Mert az öltöző a temetőkerítésnél, szünetben lecseréltek, néztem a zuhany ködéből a sírok között anyókát. Csak menj a sírkövek közé. A labda után, engem küldtek, akkor is, idegurult. Átjött. Mert ide temessen el én. Mert közelg halottak napja, talán azért. Emlékezem két őszi temetésre.

Ma már más szemüvegén át látom a világot. Ez persze alkati kérdés, bírja a vérem, és a szemüvegtok is az én méretem.

Nem tudom, másnak is föltűnt-e, de újabban egyre több mosolygó kormányzati arcot látni a magyar televízióban, a sajtó képi tudósításaiban. A kormányszóvivő megszokott derűje mintha ráragadt volna a kormány tagjaira is. Különösen akkor furcsa ez, amikor nem éppen vidám gazdasági ügyekről esik szó.

Minden egybevág mostanában újra, egy irányba mutat. A hét elején ugyan még fölfelé haladtam, mivel látogatást tettem a MaNcs szerkesztőségében, ami már önmagában élményszámba megy; ha hozzád se szólnak, akkor is létesemény. Hozzám viszont hozzámszóltak, és akkor még nem is mondtam sokat. Nem csoda hát, hogy viszonylag ép önbizalommal silabizáltam azokat az egészen furcsa jeleket hazafelé a büfékocsi asztalánál, amik betűk voltak, nyilván, és nem is csak a rázkódás volt, ami az intellektuális típusú, töltekező időtöltésnek betett, és nem is csupán az, amire jó szaglással gondolni tetszenek, hanem az, hogy nagy hirtelen rám tört a felismerés, milyen sokára jön megint ilyen, hogy lesz erőm a Küküllő utcából kimozdulni, holott kimozdulni, ezek szerint, jó. És onnantól sajnos a csúszdán voltam újra, mélységesen osztva hasonlóképp nehéz sorsú asztaltársam egyetlen, szóismétlésekkel terhelt bővített mondatban feltörő bánatát: a nap végére, bazd meg, 40%-kal lejjebb vagyok, bazd meg, Lacikám, legalább, pedig igyekeztem bazd meg, Budapesten, bazd meg, elhiheted, úgyhogy azt gondolom, bazd meg, siessél egy sörért, mivelhogy mindjárt megérkezünk, onnantól meg, bazd meg, nincs remény egy szál se, mivelhogy várni fog az állomáson, bazd meg, Andreám.

Csak azt szeretném elmesélni, hogyan töltöttem egy ragyogó őszi délutánon az időmet a városban.

Jönnek deréktájékról a lelkes állatok, vállból a semittevők, aztán az egészet megkoronázza egy egetverő, hogy könnyebb, lélegezhetőbb legyen ez az egész, ez a vemhes majdnem ezredvég, amit úgy ünnepelnek a sorstalanok. Kidőlnek a fenyők, mondjuk maradjunk ennyiben, kidőlnek, semmi teatralitás, csak a dőlés maga, sem erdőtűz, sem militáns zöldek, akik felgyújtanák a határt, hogy a tájidegen fajok pusztuljanak innen végre, de nem, nem gyújtják fel, mert nem is értik, miért kellene, amikor kidől minden magától, milyen határtalan és osztható a szeretet.

Bambán és félszegen néztem magam elé, mint a szentlélek, aki kisebb látászavarral küszködik a sok cigaretta miatt, a fejében pedig üres, gazdátlan bárányok sétálnak és kolompolnak a puszta mezőn, amelyről letépkedték a virágokat az ízlésdömpingben megzavarodott kalauznők. Most hogyan tovább?

Az úgy volt, itt lesz az expó főhadiszállása. Az ám, gödör itt is, mondják, uszoda épül. Öt éve, ezer éve, expó, millennium, nem mindegy? A szomszédos MAFC-pályát most adták át, stopliban rá se mehetnek, ha egyáltalán, gondnok eldönti, lesz-e meccs. De, legalább, van pálya. Lehet nézegetni, lehajolni, szagolgatni. Mi meg mehetünk idegenbe, öt éve, ezer évig, nem mindegy? Mert.

Már este úgy feküdtem le az egynapos nullkalóriás önmérséklet után, hogy nem voltak kétségeim az álmaim felől, de azt azért nem gondoltam volna, hogy négy darab kétrészes kalandfilmet fogok belepasszírozni az éjféltől hajnali négyig tartó időszakba, négy rohadt és szellemtelen B kategóriás mozit, és mindet végig kell néznem, mert az álmok már csak ilyenek. Persze mindegyik után felkeltem, és már nyúltam az ágy mellé odakészített borosüvegért, amikor rájöttem, de négyszer egymás után, hogy nem készítettem oda, hiszen úgy döntöttem, felnőtt, pánikbeteg, alkoholista férfihoz méltón, hogy nem készítem oda, mert az rossz, amikor reggel hétkor részegen ébredek, és ez igaz is, mert az tényleg rossz, nem is teszek ilyet sohasem, viszont az álmok így kivédhetetlenül jöttek sorban, én meg csak a harmadik után realizáltam az ablakon beüvöltő teliholdat, és akkor már világos volt minden, de tényleg, háromkor olvasni lehetett volna lámpa nélkül, ha tudtam volna, de inkább mindig visszaaludtam, hogy elkezdődjék a legújabb rettenet, pedig nem is rémálmok voltak, csak nagyon valószínű és nagyon részletes álmok, melyekben mindig kellemetlenül éreztem magam, szóval nem féltem, nem üldöztek, nem akartak megölni, csak éppen olyan helyzetekben voltam, ahol nem szeretnék: havas lejtők, ismeretlen pincék, idegen lakások, csupa - egyébként tetszetős, de nekem valamiért mégis nyomasztó - hétköznapi helyszín, ahol mellékszereplők nélkül zajlott az álommunka, de olyan intenzitással, hogy reggelre izomlázam volt, belázasodtam, és begörcsölt a nyelőcsövem, úgyhogy rögtön kenyérhéjat vettem magamhoz, és csendben majszoltam, amíg Iim fel nem ébredt, majd onnantól hangosabban.

Élek-halok a mákért. Mondta egy nő, a fagyiján nyelve, és mintha nyelve a miniszoknyája meghosszabbítása lenne. Él-hal a mákért. Az egész gubóért vagy csak a szemekért? Csak a szemekért.

Már lefekvéskor érzem, hajnalban fölriadok, pontban fél hétkor ébren. Nyolckor iskola, háromnegyedre be kell érnem. Mert ha nem, hát. Tejeskávé íze számban, pillés, kisegérbőr a kistányéron. Fülemben örök reggelikrónika, ezek már a félnyolcas hírek, ugyanazok, elkések. És akkor lesz nemulass. Elsőben az első nap az első házi feladatot elrontottam, kékkel színeztem piros helyett, vagy fordítva, látod, ezt se tudom. Meg el is mázoltam, sírtam fölötte, vigasztaltak, hiába, azóta is. Szeptember elseje előestéjén úgy fekszem le, mindig, hogy felkelni már: soha. Csöngessenek vekkerek, idióta iskolacsengők, nem mozdulok, SEMMIT SE AKAROK TUDNI!, valék siralom tudatlan. Lányom most megy nyolcadikba, nyolc óra, fiam először óvodába, mit akarnak még tőlem, kikérdeznek, kik, nem válaszolok egész mondattal, hallgatok, minta. Az első és utolsó, avagy a nulladik óra, ma a szorongásból felelünk, én készültem, egész nyáron, az életben, erre. Akkor mért nem bírok megszólalni. Fiam, nem az iskolának, hanem azé, aki megműveli.

A minap is ásogattam kicsit kertecskémben, gondokba merülten, izzada orcám, s kérdem magamtól: miért nem értem én ezt a világot, úgy egészen? Mit jelentsen, teszem azt, egy giliszta, kicsiny férge a Mindenhatónak? Vajon jelent-e bármit? S ha igen, mit? Jelenti-e, hogy eső lesz-e, nem-e? Mit jelent a gyönge fűszál? Mit a röpke bogár? Mit az Utazási tájékoztató a BKV járatain? Hogyan értsem a rendőr sapkáját? A tegnapi filmet?

Átlagos kedd délelőtt volt, a szerkesztőségben ültem, a szokásosnál tán egy kicsit zaklatottabb állapotban, mivel aznap még csak kizárólag olyanfajta faxok jöttek, hogy a két kamionnyi horganyzott acéllemezt haladéktalanul vegyem át. Nem veszem át, döntöttem a beígért szankciók ellenére, s tovább kattintgattam a technika legújabb csodáját, a frissen szerzett, Seropram feliratú, kétablakos reklámtollamat. Pánikzavar, olvastam az egyik oldalán, időskori depresszió, jelent meg ezzel egyidejűleg a másikon. Agorafóbia pánikzavarral - depresszió, szólt a kattintás utáni újabb verzió, demencia depresszióval, közölte a harmadik, miközben a párhuzamos ablak agresszíven megkérdezte: Felírta már ma? Nem írtam föl, mondtam a tollnak változatlan bámulattal, mégis icipicit ingerülten, amikor megcsörrent a telefon. Vasmű - szóltam bele, hogy ha már lúd, kövér legyen, de ezúttal - a nap folyamán első ízben - tényleg én voltam a keresett célszemély, bár a megkeresés fölöttébb szokatlan dologra vonatkozott, legalábbis nem volt benne semmiféle kéziratról szó.

Kedves Hazám, polgár lépjen nyitott szemedre, azért fordulok most hozzád, mert valakinek előbb-utóbb be kell üvegeznie a lépcsőházablakot, mivel ilyentájt lehűl a levegő, és a máskor oly kellemes légmozgás valamikor november magasságában huzattá lényegül, a huzat pedig nem áll meg a lépcsőházban, hanem a bejárati ajtó alatt továbbjön, egészen a szobáig, ahol sorban lehullajtják levelüket miatta a fikuszok, nem beszélve arról, hogy én alszom kívül, pont a huzat útjában, és télen minden reggel elgémberedik a külső részem. Persze lehetne szigetelni az ajtót és az ablakot is, de azt megoldom magam is, általában egy összetekert pokróccal, amit behelyezek a két ablakszárny közé, de a lépcsőház már tényleg nem az én dolgom, meg nem is értek hozzá, de hajlandó vagyok felesben kifizetni, ha másképp nem megy.